Évszám: 2012
Játékidő: 165 perc
Rendező: Quentin Tarantino
Forgatókönyv: Quentin Tarantino
Főszereplők: Jamie Foxx, Christoph Waltz, Leonardo DiCaprio
Django-t 1966-ban láthatta a nagyérdemű először a mozivásznon, mégpedig Franco Nero nagyszerű alakításában. De azt a filmet nem csak a főszereplő játéka emelte a klasszikusok közé, hanem Sergio Corbucci értő rendezése is, hiszen az akkor fellendülő spagetti westernbe vitt egy kis pluszt a brutalitás kendőzetlen bemutatásával és az egyedi helyszínválasztásával.
Ez lenne a Django, ami nem csak műfajának egyik ékköve, hanem az az alkotás, mely előtt most Tarantino is fejet hajt a maga módján. Tehát saját stílusát oltja bele a westernbe, ami nem áll másból, mint remekül megírt párbeszédekből, precíz dramaturgiából, eredeti karakterekből és eltúlzott vérengzésekből. Ezek mellé pluszba megkapjuk a "rabszolgaság" témáját is, melyet expolation elemekkel dúsít fel, így a végeredmény egy spagetti western-blaxploilation.
Miután Dr. King Schultz felszabadítja a rabszolgasorba taszított Django-t, hogy a segítségét kérje egy munka elvégzéséhez, összebarátkoznak, majd társulnak, hogy együtt irtsák a rossz fiúkat. Viszont Django-t nem az áldozatokért kapott jutalom érdekli, hanem az, hogy megtalálja feleségét. Ebben próbál neki segíteni Schultz, de ez nem egyszerű, hiszen címszereplőnk asszonya az egyik legnagyobb ültetvényen raboskodik.
A sztori meglehetősen egyszerű, fordulatoktól mentes "mentsük meg a nőt, a gazfickókat puffantsuk le" sémára épül, azonban ebbe Tarantino beleépítette mindazt, amit a western műfajáról gondol. És itt látszik meg az, hogy rendezőnk nem egy egyszerű iparos, aki azért forgat (elsősorban), hogy minél több pénzben lubickoljon, hanem hogy a rajongókat szórakoztassa, ezt pedig azért tudja ilyen profin teljesíteni, mert maga is egy rajongó.
Ez pedig vissza is tükröződik munkáiról, ahogy most a Django-ról is. Már maga a zeneválasztás megidézi a régi nagyokat (vannak itt betétdalok Morricone-től kezdve Riz Ortolani-in át Luis Bacalov-ig), ahogy Robert Richardson vérprofi operatőri munkája is. Ez a két tényező már gondoskodik a nosztalgiában fürdő, kiváló atmoszféráról, de a karakterekre se lehet panasz, akikkel benépesítették ezt a világot.
És akkor itt kell kitérnem a színészi játékokra, melyekkel nem szokott gond lenni a Tarantino-mozikban, és itt sincsen. De hát egy ilyen gárdától nem is várhat mást az ember, csak frenetikus alakításokat, ezt pedig meg is kapja a néző. Christoph Waltz például brillírozik, fantasztikusan jól áll neki az eszes és elegáns fejvadász szerep. Leonard DiCaprio pedig felperzseli a vásznat jelenlétével, olyan intenzíven játssza a gonoszt. De az igazi meglepetést Samuel L. Jackson okozza, aki rég nyújtott már olyan teljesítményt, mint itt DiCaprio jobbkezeként. Viszont Jamie Foxx-ról már nem lehet így áradozni, ő hagyja, hogy partnerei elcipeljék előle a show-t. De emiatt nem lehet rá haragudni, hiszen vele sincs probléma, sőt, az utolsó negyedre már ő is durván a lovak közé csap és megmutatja, benne is van ám tehetség nem is kevés.
Tehát színészi fronton nem lehet panasz erre a darabra, azonban a cselekmény folydogálásával már nem ilyen fényes a helyzet. Bár, még mielőtt sokan félreértenék, nincs különösebb probléma a tempóval, Tarantino művei általában ilyenek, azaz nem az esztelen akciókra építenek, hanem a párbeszédekre. Ez rendben is van, az első óra ennek fényében el is telik, de utána sajnos kissé leülnek az események. De pánikra nincs ok, hiszen a dialógusok és a színészek megmentik attól a filmet, hogy az picit is leüljön. Sőt, végső leszámolásból kettőt is kapunk, így aki vérre és lőpor szagra vágyik, az ezek után elégedetten nyalhatja majd meg mind a tíz ujját.
Az egykori videó-tékás elszabadult a vadnyugaton, ámokfutásának pedig egy újabb kiváló mozi lett a végeredménye, melyet nem szabad kihagynia a műfaj, de úgy összességében az összes filmrajongónak. Így néz ki egy stílusbravúr, ahol a színészek kifogástalan játéka, a brutalitás, a lehengerlő hangulat és a pazar párbeszédek mind-mind remek összhangban vannak és a sok egymástól eltérő műfaji elem ahelyett, hogy egy kaotikus káoszhoz vezetne, egy szép nagy egészet ad ki. Tarantino tehát megcsinálta a sokadik "kibaszott" mesterművét!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.