Évszám: 2012
Játékidő: 99 perc
Rendező: Jonathan Liebesman
Forgatókönyvíró: David Johnson, Dan Mazeau
Főszereplők: Sam Worthington, Rosamund Pike, Liam Neeson
A két évvel ezelőtti Titánok harca elég nagy anyagi sikert aratott, annak ellenére, hogy még kategóriáján (látványfilm) belül is elég közepesre sikeredett. A producerek azonban jó szokásukhoz híven, addig ütik a vasat, amíg az forró, így ne is lepődjünk meg azon, hogy a folytatás már a mozikban dübörög.
A történet 10 évvel az előzmény után játszódik, ahol is hősünk, Perszeusz már letette a kardot és gyermekét neveli. De a családi idillt nem nézhetjük sokáig, mivel Zeuszt Hádész és Árész foglyul ejti a Tartarosz mélyén, mégpedig azért, hogy új életre hívják Kronoszt. Dús hajkoronát viselő főhősünk ezt meg már nem nézheti tétlenül, így ismét fegyvert ragad, maga mellé pedig társakat, hogy velük együtt akadályozza meg a világ elpusztítását.
Az első részt elnézve ettől a folytatástól nem szabadott sokat várni, hiszen kissé letisztultabb formában azt kapjuk amit ott: akciót akció hátán, történet pedig csak alibiként szolgál a nagy zúzáshoz.
Viszont még így is szemöldökráncigálásra adhat okot maga a sztori, ami rettentően egyszerű, de emellett még felszínes is. Az utóbbi tényező leginkább a karaktereken és a dialógusokon látszik meg, hiszen a szereplők közötti viszonyok piszok gyengén lettek elénk skiccelve, az ajkukon kiszaladó szócsokrok pedig leginkább mérgelődésre adhatnak okot, annyira bárgyúra sikeredtek.
Persze, látványfilmről beszélünk, ide nem kell Shakespear-i drámai vonal meg csavaros cselekmény, de azért ne olyan alapokra épüljön már egy több mint másfél órás zúzás, amelyről leginkább az érződik, hogy kisiskolások hordták össze egy történelemóra utáni szünetben.
A fentebb olvasható mondatommal pedig megágyaztam annak a kijelentésnek, hogy itt a görög mitológia enyhén szólva szabadon van kezelve. Úgyhogy akiket ez érzékenyen érint, jobb ha elkerülik ezt a művet.
A sok negatívum után itt az ideje megemlíteni a látványt, ami a film legerősebb pontja, mily meglepetés. A CGI effektek nagyon szépek, ezekről rendesen visszatükröződik a magas költségvetés, ahogy az akciókról is, melyek nagy része rendkívül dinamikus és jól megkoreografált. Sajnos van ezeknek egy kis része is, ezekből a rossz vágásnak és gyenge operatőri munkának köszönhetően szinte semmit nem lehet látni, erre jó példa a Minotaurt felvonultató jelenet, ahol a bestiát ha egy másodperc erejéig láthatjuk teljes valójában.
Viszont ez meglepetést nem okozhat azoknak, akik rápillantanak a stáblistára, mivel a filmet Jonathan Liebesman rendezte, akinek előző munkájában (A Föld inváziója-Csata:Los Angeles) is gyakran fellelhető az idegbeteg kamerakezelés. De itt legalább visszavett ebből. 
A jól tálalt akciókon kívül egy nagy minőségjavító eszköze van még a filmnek, mégpedig Ralph Fiennes és Liam Neeson játéka, akik még egy ilyen üres rágógumi moziba is képesek életet lehelni, addig, amíg a vásznon vannak. A többi szereplőtől azonban nem kell még közepes alakításokat sem várni, hiszen legtöbbjük egy arckifejezéssel ugra-bugrálja végig a játékidőt.
Mindent összevetve, jó indulattal átlagosnak nevezhető kis szösszenet ez a darab, mely még így is jobbra sikerült, mint elődje, persze csak egy hajszállal. Színes-szagos effektek, két dimenziós karakterek, rémesen egyszerű történet, gyors cselekményvezetés és a 3D ötlettelen felhasználása jellemzi a filmet, amire ha nem slattyog el az ember a filmszínházba, nem érheti nagy veszteség.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.