Tavaly nyáron került fel a blogra a legutolsó bejegyzés, azóta csend és sötétség uralkodott errefelé. Ezt most megtöröm egy kis fénysugárral, de nem garantálhatom, hogy a következő cikkre nem kell majd megint egy évet várni. Magyarázkodás helyett bele is csapnék a dolgok közepébe.
A Bosszúállók újra egyesülnek! A híres szuperhősök most egy új ellenséggel találják szembe magukat, aki Tony Stark futószalagáról pottyant le. Ultron egy mesterséges intelligencia, aki öntudatra ébred és ahelyett, hogy az emberiség védelmezésébe lépne, megpróbálja elpusztítani azt. Ezt pedig nem engedhetik a MARVEL- univerzum népszerű karakterei.
Az Ultron kora a stúdió előző alkotásaihoz képest kissé vegyes kritikai fogadtatásban részesült. Ezt részben meg is értem, hiszen Joss Whedon nehéz fába vágta a fejszéjét ezzel a folytatással. Egyszerre kellett kielégítenie az elfogult rajongók igényeit, miközben a második részek íratlan szabályához is igazodnia kellett (mindaztl, ami miatt az első jól működött, megduplázni), emellett pedig a karakterek közötti kapcsolatokra is figyelnie kellett. És ha mindez nem lenne elég, az olyan nézőket is ki kellett szolgálnia, akik az előzményeket nem igazán ismerik. Hogy sikerült e tökéletesen helytállnia? Ha nem is tudta új szintre emelni a szuperhősmozik dimenzióját, attól még ügyesen végezte a dolgát.
A '80-s, '90-s évek retro akcióhőseit összetrombitáló Feláldozhatók széria elérkezett a 3. részéhez. Ez első blikkre örömködésre adhatna okot, hiszen az első két epizód igencsak szórakoztatóra sikerült, kisebb- nagyobb hibáik ellenére is. Plusz a legújabb felvonás felvonultat egy rakás nagy nevet, ezen felül a rendezői székben is egy ígéretes tehetség ült, akinek az első filmje egy meglehetősen brutális akció-thriller volt.
Ha maradtak még a blognak olvasói, ők észrevehették, a tetszhalott állapotból még mindig nem sikerült újjáélesztenem az oldalt. Ennek az oka egyszerű, elképesztően lusta vagyok. De ezen most megpróbálok túllendülni és a nyárra való tekintettel szeretnék sűrűbben is bejegyzéseket írni, idővel majd elválik, hogy sikerül e legyűrnöm saját magam. Addig is pillantsunk Indonézia felé és ássuk bele magunkat az év talán legjobb akciófilmjébe.
Frank Miller képregényét 2006-ban adaptálta nagy vászonra Zack Snyder (Watchmen, Az acélember), a végeredmény egy egyedi látványvilágú, majd kétórás vértől és drámától lucskos eposz lett, amit a nézők sikerre is vittek. A producerek általában ilyenkor "az addig üsd a vasat, amíg meleg" elvet követik és pár éven belül már szállítják is a folytatást, jelen esetünkben azonban 8 évet kellett várni a 2. részre. Ennek az lehetett az oka, hogy Miller nem bonyolította túl a sztorit, így a készítők megtorpanhattak, hogy akkor milyen irányba is menjenek tovább. A végeredmény az lett, hogy megbízták a képregényírót, hogy folytassa a történetet és majd arra alapozzák a folytatást. Végül mégsem így lett, hiszen Miller egy eredetsztorit vésett papírra, amely Xerxész-t teszi meg főszereplőnek, míg a filmesek inkább elővettek egy másik híres csatát, megtették főszereplőnek Themisztoklészt és a cselekményt párhuzamosan az első rész történései mellé illesztették.
Mi kell ahhoz, hogy engem elszórakoztasson egy vígjáték? Először is legyen egy egyszerű, de a maga módján érdekes és vicces alapsztorija, melyben szimpatikus karakterek mozognak és jól működő poénokat sütnek el. Ennyire egyszerű, ha summáznom kéne a lényeget, szimplán csak azt írnám: ha röhögök, akkor nincs baj. 
Nem viccelek, ezek a csávók nem csinálnak mást, csak odaállnak a kamera elé, oszt nevetnek egymás hülyeségein. Ez a nem semmi! Bár, azt megjegyzem, mindegyikőjüknél bedobtak az írók valami kisebb-nagyobb magánéleti problémát, de ezek csak lógnak a levegőben, majd a befejezésben megoldják egy fingással az egészet.
Mikor megláttam az Olympus Has Fallen és a White House Down előzeteseit, arra gondoltam, tuti, hogy az utóbbi film lesz sikeres, hiszen Rolan Emmerich a rendező, színes-szagos effektek, jól csengő nevek a főszerepben (Jamie Foxx és Channing Tatum), mindez nyakon öntve jó adag amcsi pátosszal és giccsel. Azonban az élet (vagy inkább a tengerentúli nézők) rám cáfoltak, hiszen szép nagy anyagi pofára esés lett Az elnök végveszélyben, míg a Támadás a Fehér Ház ellen egész jól szerepelt a kasszáknál. Ez pedig nem is lehet véletlen, mert a Gerald Butler főszereplésével készült akciózás egész ügyesen idézi meg a '80-s,'90-s évek brutális zúzdáit, míg Emmerich alkotása csak egy családbarát Die Hard utánzat, ami néhol már kínosan sokat lop McClane első kalandjából.
Emmerich pedig ezért megtesz minden tőle telhetőt. A logikai bakik medencéjében nyakig elmerülő szkriptet és a legsilányabb 2 dimenziós karaktereket beledobja egy viszonylag pörgős tempójú, néhol poénos, néhol magát kínosan komolyan vevő moziba, ahol egész szimpatikus és jó színészek csinálnak magukból hülyét. Ebből az egészből Channing Tatum jön ki a legjobban, mivel ő azt teszi, amit általában: megy előre, lő, néha poénkodik és ennyi. Viszont Jamie Foxx az elnök szerepében pályafutása legkínosabb alakítását prezentálja, James Woods pedig egy idő után kínos ripacskodásba kezd. 
Michael Bayt mostanában eléggé lefoglalták a Transformers-filmek, amik ha kritikailag nem is arattak sikert, pénzügyileg szépen kamatoztak. A producerek nem is elégedetlenkedtek, hívták is a rendezőt a 4. rész ledirigálására, ám a videóklippek felől érkező Bay előbb leforgatta az igaz történeten alapuló Pain and Gain-t, ami nem csak az év egyik nagy meglepetésmozija, de a vitatott direktor filmográfiájának is egyik legfényesebb csillaga.
És most vissza is kell térnem Bay-hez, aki hiába gazdálkodott már-már nevetségesen alacsony költségvetésből (legalábbis a robotos mókáihoz képest), így is egy nagyon látványos filmet tudott letenni az asztalra. És itt most nem az akciókra gondolok, hanem a remek operatőri munkára, a pörgős vágásra és a különféle szűrőkkel megbolondított képi világra, ezek együttesen pedig nagyon erős hangulatot teremtenek.
J.J. Abrams 2009-ben kisebb csodát tett: feltámasztotta a Star Trek franchise-t egy előzményfilmmel, ami nem csak bemutatta a híres legénység első kalandját, de a sztorit olyan irányba vitte el, hogy még a keményvonalas rajongók is meglepődhettek. Bár, ők inkább értetlenkedtek és idegeskedtek, mert nem azt kapták, amit megszoktak, pedig az új irányvonal igencsak jól állt a filmnek. Sebaj, a szélesebb közönség megvolt elégedve a látottakkal, így nem is volt kérdés, hogy lesz e a folytatás. 
Bevallom,én másra számítottam.Ugye itt volt a sok komoly hangvételű előzetes és a készítők is megemlítették párszor,hogy Tony Stark 3.kalandjában kissé sötétebb atmoszférával rukkolnak elő. A végeredmény pedig majdhogy ennek a szöges ellentéte lett.
"Manapság már nem készülnek olyan vígjátékok, mint anno"lehet hallani innen-onnan és ha nem is értek egyet ezzel a mondattal teljes mértékben, azért van igazságtartalma. Elég csak megnézni, milyen komédiák árasztják el a mozikat mostanság, és bólogathat az ember, hogy ez bizony így van. Persze, azért akadnak minőségi darabok is, de a legtöbb nem több, mint egy altesti poénokkal operáló szoft-pornó.
John McClane szomorkodhat Budapest...akarom mondani Moszkva romjai felett, hiszen jobban járt volna az Európai kiruccanás helyett ha inkább a Fehér Házat látogatja meg, mivel Antoine Fuqua legújabb akciómozija sokkal közelebb áll a Drágán add az életed hangulatához, mint a Dia Hard 5. felvonása. Sőt, megkockáztatom, még minőségileg sem marad le olyan messze John McTiernan klasszikusától.
A mozik vásznain először 2009-ben találkozhattunk a G.I. Joe nevű szuper kommandóval, akik a gonosz Kobra terrorista csoporttól próbálták megvédeni az adófizetőket. Stephen Sommers mozija azonban hiába lett egy óriási akciókkal dúsított látvány-hullámvasút, a bevételek nem igazán nyerték el a producerek tetszését és a kritikai visszajelzések se voltak valami pozitívak. Sebaj, a folytatás végül csak elkészült, kevesebb pénzből, mint elődje, viszont több jól csengő névvel a stáblistán.
Ha nem csalnak emlékeim, akkor az első három Alkonyat epizódról írtam ide a blogra, de a Hajnalhasadás 1. epizódja már kimaradt. Ennek a szörnyű mulasztásnak két oka is volt annak idején: elsősorban lustaságomon nem tudtam felülkerekedni, másodsorban pedig maga a film gátolt meg abban, hogy hosszabban értekezzek róla. Ezt úgy érte el, hogy az előző epizódokkal szemben már nem csak szimplán vérlázítóan gyengére sikeredett, de még elképesztően unalmasra is, ez pedig azt eredményezte, hogy megtekintése közben többször is elbóbiskoltam. No, de itt a az epikus lezárás, ahol már nem volt időm a szememet pihentetni, annyi minden történt (na,persze).
Bűnöző, de nem gyilkos. Elvei vannak, azaz csak olyanoktól lop, akik gazdagok és csak azok ellen alkalmaz erőszakot, akik nem tisztelik a szabályait. Hogy ki ő? Nem, nem Robin Hood, hanem Jason Statham a legújabb szerepében! Persze, ezt a karaktert sokszor eljátszotta már kopasz akcióhősünk, de a készítők mentségére szóljon, egy regény alapján dolgoztak, tehát nem a Szállító negyedik epizódját akarták vászonra vinni. Szerencsére a végeredmény nem is hasonlítható Frank Martin kalandjaihoz, mivel a Parker inkább krimi, mint akció, abból pedig a jobbak között a helye.
Amivel baj van, az a tempó, hiszen a cselekmény néhol üresjáratba fullad (leginkább a játékidő közepe tájékán), de ezen túltehetjük magunkat akkor, ha szeretjük a szép tájakat és arról álmodozunk, hogy egykor Palm Beach-re utazunk nyaralni. A karakterek háza táján már nem intézhetjük el ilyen egyszerűen a dolgot, hiszen Parker figuráján kívül mindenki túlságosan elnagyolt és kihasználatlan. Jennifer Lopez például csak bio-díszletként funkcionál jól, mint hősünk után epekedő ingatlanügynök, már kevésbé. Sőt, az ő szerepét még egy kis drámai szálal is próbálták kibővíteni, de sajnos ez meglehetősen harmatosra sikeredett. A rossz fiúk bandája is eléggé felejthető lett, még a fő gonosz, Michael Chiklis sem tudott jól kibontakozni szerepében, de ez nem varrható az ő nyakába.
Ez talán a film legnagyobb pozitívuma, legalábbis hazánk szülöttei biztos értékelni fogják, ahogy kopasz akcióhősünk Budapest utcáit tarolja le. Kár, hogy ezen kívül alig található értékelhető momentum az 5. Die Hard mozinak csúfolt celluloidszemétben. Ez a felismerés pedig rendesen gyomorszájba vághatja a széria rajongóit, legalábbis én még mindig nem tértem magamhoz.
Évszám: 2012
És akkor el is érkeztünk Dredd megformálójához,Karl Urban-hoz,aki valami elképesztően jól formálja meg a kőkemény igazságosztót,pedig arcát végig eltakarja a sisakja.Nem is kérdés,hogy ő,vagy Sly alakította e jobban a bírót. 
És hát a színészekről sem szabad megfeledkezni, akik egytől egyig szenzációs teljesítményt nyújtanak. Bár, olyan nevektől, mint Tom Hanks vagy Halle Berry nem is várna mást az ember, ahogy Jim Broadbent-től sem. De érdemes kiemelni Hugh Grant-et is, aki tőle egyáltalán nem megszokott karaktereket formál meg, a többiekhez képest szintén nagyon jól.
Évszám: 2012
A történet sok újdonságot és fordulatot nem tartalmaz (főleg a nagy Bond -rajongók számára), viszont ez esetünkben egyáltalán nem nagy hiba. Mégpedig azért, mert maguk a karakterek és a cselekmény felépítése jóval nagyobb hangsúlyt kap, mint a sztori. És itt jön képbe a fentebb már említett "visszanyúlás az időben", mivel a film inkább egy komótosabb tempójú kémthriller, mint egy modern-kori akciópetárda. Tehát aki egy vég nélküli látványbombára számít, ahol a jelenetek adrenalintól bűzlenek, jobb ha máshol keresgél, mert itt a feszültség keltés az elsődleges cél, nem az, hogy minél több épület és városrész robbanjon fel millió darabra. Bár, ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nincsenek pörgősebb képsorok, hiszen akad azért belőlük néhány. Ezek pedig rendkívül jól lettek kivitelezve, köszönhetően a pazar vágásnak és Roger Deakins vérprofi fényképezésének.
De Bond-film nincs fő-gonosz nélkül, itt egy igazán ördögi gazfickóval találkozhatunk, akit nem akárki formált meg, hanem Javier Bardem. Róla meg eddig is tudtuk, hogy zseniális színész, de amit itt leművel, arról csak áradozni lehet. Az ő karaktere is kissé visszanyúlik az időben, legalábbis ami a külsejét illeti, viszont belül egy igazi új típusú gazfickó, aki nem csak rémtetteivel kelt félelmet, de eszességével is.
Grave Encounters 2.
Az első 30 perc után nagyjából elkezdődik a túlvilági lényekkel való találkozás, de már ez sem olyan ütős, mint az első epizódban. Mégpedig azért, mert totál kiszámítható az egész, sehol egy ütős ijesztgetés vagy egy feszült jelenet. Ehelyett kapunk idegesítő ordibálásokat a karakterek részéről, futkározást minden mennyiségben és néhány csutkára tekert hangeffekt is bejátszik, melyek csak arra szolgálnak, hogy felkeltsék a nézőt álmából.
Gutterballs
Ez a végtelenül egyszerű sztori jó alapja lehetne egy vicces darálásnak, de ehelyett egy elnyújtott, sok helyen rendkívül unalmas amatőr maszlagot kapunk. Persze, igazából a gyilkosságok jelentik a lényeget, azok a maguk módján jól is néznek ki és akad néhány meglehetősen extrém is, de kettő között túl sok idő telik el és ezt az időintervallumot sikerült kitölteni rossz színészi játékokkal és elképesztően idióta párbeszédekkel.
Sajnálom ezt a filmet, mert ki lehetett volna hozni belőle egy vicces darálást, de ehelyett egy meglehetősen fárasztó, néhol baromi unalmas fércmű kerekedett belőle, amit egyedül a kreatív halálnemek miatt lehet végigülni. A műfaj legnagyobb rajongói azért tehetnek vele egy próbát, de mindenki más kétszer gondolja meg, mielőtt leül elé.
V/H/S
A történet középpontjában egy huligán banda áll, akiket egy ismeretlen fickó megbíz azzal, hogy törjenek be egy házba és onnan lopjanak el egy videó kazettát. Ezért az egyszerű műveletért pedig busás összeget kínál, így nem meglepő, hogy hőseink élnek is a lehetőséggel. Viszont miután bejutnak a vityillóba, két kellemetlen dologgal is szembesülnek: a házi gazda halott és egy kazetta helyett van egy egész gyűjtemény. Így hát muszáj leülniük a tévé elé, hogy átvizsgálják a kazettákat, ezek viszont elég érdekes filmecskéket tartalmaznak.
Amivel baj van, az a kézi-kamerás stílus alkalmazása. Elég sok helyen zavaró a rángatózó kamera és az elszemcsésedő kép, azért néhol óvatosabbak is lehettek volna a kedves készítők. A másik zavaró tényező, a forgatókönyv kvázi hiánya. Oké, van egy alap, amire fel van húzva pár kisfilm, de nem csak ezeknek nincs normálisan kidolgozva a története, hanem magának a gerincnek se. Túl sok a kérdőjel, azért néhol nem ártott volna egy kis magyarázat, hogy akkor mi-miért is történik.
The Loved Ones
A történet gerincét ez az egyszerű felállás szolgáltatja, viszont emellett rengeteg dologgal találkozhatunk ebben a műben, úgyhogy aki egy snassz torture-porn-ra számít, inkább máshol keresgéljen. Kezdjük ott, hogy a cselekmény is két szálon fut, ami első látásra elég érdekesnek tűnhet, hiszen a brutális kínzást elég sokszor szakítják meg a főhős haverjának "romantikus" estéjével. Ez pedig elég felesleges, lássuk be, de a befejezésre ebből egy remek mellékág kerekedik ki. 
Ez pedig néhány néző gyomrát megülheti, de akik nyitottabban állnak hozzá a dolgokhoz, akár egy remek filmélménnyel is gazdagodhatnak. Hiszen ez a kettősség nem hogy elrontaná az élményt, de még jót is tesz a mozinak, mivel emiatt kissé kiszámíthatatlan és végig eseménydús. Persze, ebbe könnyen bele lehetett volna bukni, de mivel a rendező végig magabiztosan fogja a gyeplőt, sehol sem borul fel a film menete, így végül egy érdekes kavalkádot kapunk, ami rendkívül szórakoztató.
My Name Is Bruce (A nevem Bruce)
Bruce Campbell egy lecsúszott színész, akit csak Zs-kategóriás filmekhez alkalmaznak. Rég voltak már azok az idők, amikor sztárként ünnepelték, ez pedig szomorúan érinti őt, úgyhogy gyakran néz a pohár fenekére. Egy nap azonban egy fiatal srác a segítségét kéri, mivel a városát megtámadta egy démon és szerinte csak Bruce segíthet a lakosokon, hiszen már leszámolt a holtak seregével Sam Raimi Evil Dead trilógiájában. Hősünk először azt hiszi, poén az egész, de mivel fizetséget kínálnak neki bevállalja, később azonban kiderül, ez halálosan komoly.
És hát ez a baj ezzel a filmmel, hogy hiába van itt ez a remek színész, ha nincsen jól kidolgozva az a tér, melyben mozognia kéne. Így hát hiába remek most is Campbell, egyszerűen minden más túlságosan közepes, vagy inkább gyenge. Pedig lett volna az alapötletben muníció, csak hát lehet ezt rendezőként már nem Bruce barátunknak kellett volna eldurrogtatnia.
Évszám: 2012
Évszám: 2012
ezt pedig meg is kapjuk Sly bandájától. Robbannak az épületek, szakadnak a testrészek és repkednek a golyók, miközben mi, nézők, örömittasan bámulhatjuk a vásznat, ahol épp gyermekkorunk kedvencei rúgják szét a rosszak seggét.
Viszont ezeket a negatívumokat nem csak az akciók próbálják eltakarni a szemünk elől, hanem a remek egysorosok és a kiváló utalások is. És ha nem is sikerül nekik teljesen elrejteni "a félresikerült perceket", azért tesznek arról, hogy amíg bent ülünk a teremben, jól szórakozzunk a látottakon.
cseppnyi 
