Miután megírtam az ünnepi cikket, sikerült belefutnom még két horrorfilmbe, melyek tökéletesen illeszkedtek volna a már kész irományomba. Viszont túlságosan lusta voltam ahhoz, hogy kibővítsem azt a bejegyzést, inkább egy újat szántam rájuk és akkor ezzel bőven be is pótoltam a tavalyi hiányosságaimat. 
Ám míg az előző írásomban olyan mozik szerepeltek, melyeket minimum egyszer meg lehet nézni, itt már két gyengébb produkció lesz terítéken, melyeket igazából egy adott alkoholmennyiség elfogyasztása után lehet felhőtlenül élvezni. Lássuk is ezt a két csodát!

Grave Encounters 2.

Évszám: 2012
Játékidő: 100 perc
Műfaj: Horror
Rendező: John Poliquin
Forgatókönyv: The Vicious Brothers
Szereplők: Richard Harmon, Reese Alexander, Stephanie Bennett

A tavaly megjelenő Grave Encounters igazi pozitív meglepetés volt, hiszen egy olyan kézi-kamerás horrorról beszélhetünk személyében, mely képes volt a döglődő ál-dokumentarista stílust felrázni. Persze, sok eredetiséggel nem rukkolt elő, de a jól bejáratott sablonokat ügyesen pakolta egymás mellé, feszültséget is tartalmazott, tehát meglehetősen szórakoztatóra sikeredett, én személy szerint többre is tartom, mint a Paranormal Activity-szériát vagy az Ideglelést. 

Viszont utolérte a végzete ezt a jópofa kis darabot, hiszen elkészült a folytatás. Bár, első látásra úgy tűnt, ha nem is múlja felül az elődöt, de annál nem adja alább. Kár, hogy ez tévedésnek bizonyult és egy izzadságszagtól bűzlő, erőltetett marhaságot kaptunk a második résztől.

A történet középpontjában néhány fiatal áll, akik nagy rajongói a Grave Encounters-nek. Viszont egyik haverjukat túlságosan is magába bolondítja a film és meg van győződve arról, hogy az egész valódi, tehát ami ott látható, megtörtént. Viszont bizonyítékai nincsenek, így kis kutató munka után ellátogat barátaival a híres elmegyógyintézetbe, hogy megbizonyosodjanak igazukról. Nem is kell csalódottan távozniuk a helyről, hiszen hamar megjelennek a kísértetek, ők azonban vérre szomjaznak, így kérdéses, hogy hőseink megtudják e mutatni a nagyvilágnak felfedezésüket.

Ez a sztori meglehetősen erőltetetten hangzik, de az elsőé sem volt komplexebb, itt sem ez a legnagyobb probléma. Hanem a cselekmény lassúsága. Megszoktam már, hogy a kézi-kamerás szösszeneteknél a bevezetés kissé hosszú (csúnyán fogalmazva,kurvára unalmas), de az első részben egyáltalán nem húzták el így a dolgokat. Persze, ott se csapnak bele azonnal a lecsóba, de legalább érdekes a felvezetés. Itt azonban fél óráig csak a halál unszimpatikus főszereplők ökörködéseit nézhetjük, ami elsőre még talán megmosolyogtató, de később már veszettül irritáló. A másik pedig az, hogy ez egy horror szeretne lenni, mégis, tele van gagyi tinivígjátékokba illő poénokkal! 

Az első 30 perc után nagyjából elkezdődik a túlvilági lényekkel való találkozás, de már ez sem olyan ütős, mint az első epizódban. Mégpedig azért, mert totál kiszámítható az egész, sehol egy ütős ijesztgetés vagy egy feszült jelenet. Ehelyett kapunk idegesítő ordibálásokat a karakterek részéről, futkározást minden mennyiségben és néhány csutkára tekert hangeffekt is bejátszik, melyek csak arra szolgálnak, hogy felkeltsék a nézőt álmából.

De hogy néhány pozitívumot is említsek, van néhány öniróniával teli képsor, melyek egész jól működnek és rávilágítanak arra, hogy is működik a filmgyártás. Igaz, le lettek sarkítva ezek a dolgok, de nagyjából megállják a helyüket. Aztán itt van nekünk Sean Rogers, alias Lance Preston, aki elég meggyőzően alakított és hiába játszott negatív karaktert, inkább neki drukkoltam, mint a szánalmas tiniknek. És nekem még a befejezés is tetszett, bár van egy olyan érzésem, ezzel egyedül leszek.

Ezek a tényezők mentik meg a filmet a teljes kudarctól, hiszen ezek nélkül egy értékelhetetlen vacak lenne, de így egy jó indulattal (és az első résszel szembeni elfogultsággal) gyenge közepesnek nevezhető bugyutaság. Csak azoknak tudom ajánlani, akik óriási rajongói a 2011-s felvonásnak és életük értelmét az jelenti , hogy megnézzék a folytatást. Mindenki más nagyon óvatosan közelítsen felé, sőt, inkább kerülje!

Értékelés: 4,5

Gutterballs

Évszám: 2008
Játékidő: 96 perc
Műfaj: Horror, vígjáték
Rendező: Ryan Nicholson
Forgatókönyv: Ryan Nicholson
Szereplők: Alastair Gamble, Mihola Terzic, Nathan Witte

Slasherek iránti szeretetem miatt futottam bele Ryan Nicholson 2008-s agymenésébe, mely első látásra egy véres szórakozásnak tűnt, de utólag kiderült, egy erőltetett, alacsony költségvetésű ökörködés, a rosszabb fajtából.

Főszereplőink bowling mániás fiatalok, akik két gurítás között egymást szidják orrba-szájba. Egy este össze is balhéznak, aminek az lesz a végeredménye, hogy néhány kanos srác megerőszakol egy lányt. Másnap este viszont minden megy szokás szerint, azt kivéve, hogy egy gyilkos is az épületben tartózkodik és egyesével mészárolja le a mocskos szájú tiniket.

Ez a végtelenül egyszerű sztori jó alapja lehetne egy vicces darálásnak, de ehelyett egy elnyújtott, sok helyen rendkívül unalmas amatőr maszlagot kapunk. Persze, igazából a gyilkosságok jelentik a lényeget, azok a maguk módján jól is néznek ki és akad néhány meglehetősen extrém is, de kettő között túl sok idő telik el és ezt az időintervallumot sikerült kitölteni rossz színészi játékokkal és elképesztően idióta párbeszédekkel.

Oké, azt aláírom, hogy ez nem egy komoly film, nem is kell annak lennie, de a hülyeségnek is van határa és amit itt láthatunk, az már egyáltalán nem vicces, csak szánalmas. És majdhogynem ez adja ki a játékidő legnagyobb részét, az erőltetett ökörködés. Pedig, ahogy már írtam, a vérengzések egész jók, a gyilkos kinézete is meglehetősen vicces és még a befejezésnél is látható egy jópofa fordulat, bár Fűrészt megszégyenítő csavart senki se várjon.

Sajnálom ezt a filmet, mert ki lehetett volna hozni belőle egy vicces darálást, de ehelyett egy meglehetősen fárasztó, néhol baromi unalmas fércmű kerekedett belőle, amit egyedül a kreatív halálnemek miatt lehet végigülni. A műfaj legnagyobb rajongói azért tehetnek vele egy próbát, de mindenki más kétszer gondolja meg, mielőtt leül elé.

Értékelés: 4/10