FilmŐrültek

amerikai háborús/dráma, 175 perc (2001)

Rendező: Michael Bay

Szereplők: Ben Affleck, Josh Hartnett, Kate Beckinsale

Michael Bay az a rendező, akinek filmjeiben rengeteg akcióval és látványos jelenetekkel találkozhatunk. Az Armageddon után vágott bele kedvenc producerével, Jerry Bruckheimerrel abba, hogy elkészítenek egy epikus romantikával megfűszerezett háborús mozit. Fogott rengeteg híres színészt, Hans Zimmert, egy jó forgatókönyvírót (Randall Wallace) és az egyik legnagyobb vizuális effektekkel foglalkozó céget (ILM). A végeredmény egy közel nézhetetlen film lett.

A Pearl harbori bombázás nem az a dolog, amire az amcsik szívesen visszaemlékeznek. A japánok rendesen tökön rúgták őket, ha szabad ezzel a kifejezéssel élnem. Hát, Bayéknak sikerült ebből a brutális eseményből egy eszméletlenül giccses, hazafiasságtól duzzadó készítményt a nézők elé rakni.

Van két gyermekkori jó barát, akik vadászpilóták akarnak lenni. Ám barátságuk veszélybe kerül, hiszen mindketten ugyanabba a lányba lesznek szerelmesek. Ők mind Pearl Harborban vannak, ahova már elindultak a japánok, de az amcsik erről nem sokat tudnak.

Kezdjük ott, hogy a film valami hihetetlenül giccses. Vannak jelenetek, melyek már-már nézhetetlenek, annyira sziruposak. A szerelmi háromszöget valami eszméletlenül rosszul sikerült bemutatni. A szereplők között nem sikerül semmi feszültséget generálni. Ez a forgatókönyvíró és a színészek hibája egyaránt.

Az Armageddon tele volt hazafiassággal és romantikával, viszont ott ezek még a jó ízlés határain belül voltak bemutatva. Itt nem így van. Az embert néha émelygés is elfoghatja, hiszen a mozi 90%-n azt láthatjuk, ahogy hőseink egymás vállán rinyálnak.

A három főszereplő Affleck, Hartnett és Beckinsale, akik egyaránt rosszul alakítanak. Kisebb szerepekben láthatjuk Jon Voigtot, Tom Sizemoret, William Fichnert és Alec Baldwint, akinek olyan mondatokat adtak a szájába, hogy én szégyelltem magam helyette.

A film legnagyobb pozitívuma nem más, mint a látvány. Egy óra húsz perc után olyan képsorokat láthatunk, melyektől akár az állunk is leeshet. Óriási robbanások, pusztítás, csatahajók süllyedése és még sorolhatnám. Erre legalább figyeltek az alkotók. Bár a látványos robbanásokat itt megszakítják néha idegesítő párbeszédek, melyektől legszívesebben a falat kapartam volna. Pearl Harbor elpusztítását kb. 40 percig nézhetjük, aztán visszatérünk oda, ahonnan elindultunk, a giccs birodalmába. A film hátralevő részében azt nézhetjük, ahogy az amcsik visszavágnak a japánoknak. Még itt is találkozhatunk egy-két szép robbanással, de itt már az idegesítő hazafiasság az úr.

Hans Zimmer szép zenéje ér valamit még a látvány mellett. Csodaszép dallamok szólnak a játékidő nagy részében. A mozgalmas jeleneteknél pedig igazi háborús muzsikát hallhatunk. Kár, hogy ezt a szép zenét ehhez a filmhez készítette.

Ez a film közel áll ahhoz, hogy nézhetetlen legyen. Túl hosszú, túl giccses, túl idegesítő. Háborús köntösbe bújtatott limonádé. Bay inkább maradjon meg a pörgős akcióknál, az érzelmeket és a drámát nem tudja jól bemutatni.

10/4