FilmŐrültek

Volt egyszer egy Amerika. Egyszerűen kiráz a hideg és furcsa érzés tölt el, amikor már csak meghallom a címet...

Azt hiszem sablonszöveg lesz amit leírok, de le kell írnom! Ez tényleg egy olyan film, ami tömören, röviden csodálatos! És ezt a szót nem sok filmre szoktam mondani. Nem vagyok az a fajta filmnéző, aki akármilyen nyálas, giccses B-kategóriás romantikus vígjáték után elkezd ömlengeni, vagy ne adj Isten sírni... (Főleg, hogy férfi nemű vagyok.:)) De azért vannak mozik, amelyet már egy-két könnycseppet kicsaltam már belőlem. Leone gengszterfilmje is ilyen. Egy szó mint száz, nem sok olyan film ami így elvarázsol mint ez...

A történet négy fiúról szól, akik a new-york-i zsidó szegénynegyedben laknak. Bandát alapítanak és már gyerekkorukban is a gengsztervilág velős része az életüknek. Először csak koldusokat zsebelnek ki, később már egyre komolyabb tetteket hajtanak vége. Közben bandaháború folyik Bugsy-ék, a másik gengszterbanda ellen. Mellékesen jegyzem meg, ez a háború elég fontos tényező a fiúk életében, ugyanis Nudli, (Robert De Niro) a banda egyik tagja emiatt kerül börtönbe. Mikor kiengedik már felnőtt, és addigra a fiúk már túlléptek a piti ügyeken, bandaháborúzgatáson, már nyakig benne vannak a alvilág mély bugyraiban. Nudli természetesen ugyanannyira kötődik barátaihoz, (és bűnözéshez is) mint régen. Rögtön beavatják a dolgokba...

Kihagytam szándékosan egy rendkívül fontos szálat a rövid sztorileírásból. Ez a szál pedig Nudli szerelmi száza Deborah-val. Deborah a a zsidónegyed egyik cukrászdájának (-és egyben kocsmájának) tulajának a lánya. Az egész cukrászcsalád jó barátja Nudlinak, a család egyik fiúja lesz később a vezetője a helynek, Nudli pedig egyik legjobb barátja. 

Vissza a szerelmi szálra. Ez a szerelem sajnos egyoldalú. Nudli nagyon szereti a történet elejétől (majdnem) végéig Deborah-t. Azt a fajta szerelmet érzi iránta, ami talán élete végéig hatással lesz rá. De Deborah nem viszonozza, mert már tinédzser korában tudja, hogy Nudli akármennyire is szereti, nem az az alak akivel komoly viszonyt lehet folytatni. Zseniális, ahogy Leone és gyerekszínészek mélyen érzékeltetik a két ember fájdalmát. Nudliét, mert nem kapja meg amire a legjobban vágyik, amit semmi lopott pénzért nem lehet megvenni, és Deborah-ét, aki valójában szereti Nudlit, de mégis el kell taszítania magától. 

A történetvezetés szintén több mint zseniális. Amikor még szinte csak sejti az ember, hogy miről is akar szólni a film, már akkor érzi azt a hangulatot, amit csak a spagetti-westernek királya tud teremteni. Mint mondtam, a történet először zavaros, de elképesztően összetett. Bár ez nem csoda, hisz ilyen igényes forgatókönyvet (ha jól tudom) hat ember meg tud írni, főleg ha köztük van Leone is.

A színészeket is csak dicsérni lehet. Kezdeném a gyerekszínészekkel, kevés filmben ilyen hitelesek a gyerekszínészek, mint itt. A legjobbak talán (akiket az imént is kiemeltem már) Nudlit és Deborah-t játszó színészek voltak, de -mint mondtam- mindenki remekel. 

Egyébként ritka az ilyen felhozatal mint itt. Robert De Niro, James Woods, Burt Young, Joe Pesci, Treat Williams, Danny Aiello s a többi. Mindenki egytől egyig nagyon jó itt is, a ki tündököl az a két legfőbb karakter, De Niro (személyes kedvenc) és Woods. Sokat nem írhatnék róluk, tökéletesek. 

Az operatőri munkát tudnám még nagyon dicsérni, Tonino Delli Colli, a kedvenc operatőröm, aki már számos alkotásban bizonyította profizmusát (Huszadik század, Az utolsó tangó Párizsban, Az élet szép, Dekameron, Canterbury mesék stb.) most is tökéletes. Olyan jelenetek vett föl, ami nekem örökre meg fognak maradni. Hát, az a jelenet, amikor a kisfiút lelövik, és azt mondja: "Elcsúsztam"... milyen is? Tán lélegzetelállító, gyönyörű, nem sorolom tovább, ment nem akarok giccsbe torkollani.

És a filmet egy olyan filmzene ékesíti Ennio Morricone szerzésében, ami személyes kedvencem tőle, és szintén teljes mértékben meríti ki csodálatos fogalmát. Mindig jókor szólal meg, és szerencsére sokszor.

A film vége, pedig igazi Leonés, csattanós, katarzis biztos nem marad el!

Összegezve, ez a film minden tekintetben tökéletes, színészek, zene, fényképezés, történet, hangulat...És még sorolhatnám.

Értékelés: 10/10

Írta: Kovboj97 (Galgóczy Ákos)

Jason megtisztelt azzal, hogy felkért rá, hogy pár filmes véleményt, esetleg kritikát ide is írjak. Igaz, már írta, hogy új tag érkezik, de én személyesen is szeretném üdvözölni a Kedves Blogolvasókat!

Egyébként főként azért kért, hogy kevésbé ismert, régi, (esetleg művész) -filmekről írjak. Ezek túlnyomórész elfeledett hollywoodi és európai klasszikusok lesznek. De természetesen nemcsak ilyenek várhatók tőlem, (nem vagyok őskövület, legalább annyira szeretem a látvány és akciófilmeket, mint a komoly drámákat és művészfilmeket.:)) de azért szeretnék újra "divatba" egy két mesterművet a filmtörténet korábbi időszakaiból. Remélem azért valamennyire sikerül elérnem a célom.

További jó blogolást mindenkinek!

Üdv. Kovboj97 (Galgóczy Ákos)

amerikai, kanadai, 103 perc

Rendező: Matthijs van Heijningen Jr.

Szereplők: Mary Elizabeth Winstead, Joel Edgerton, Ulrich Thomsen

1982 telén egy farkaskutya fut az Antarktisz jégmezőin, nyomában egy norvég helikopterrel, melyből egy fegyveres férfi próbálja lelőni az állatot.
John Carpenter klasszikus horrorfilmje, A dolog kezdődik ezekkel a jelenetekkel, amiben ki is derül, miért is akarta a felbőszült norvég ólommal kilyuggatni az ebet. De ez a producereket nem nagyon érdekelhette, hiszen nem is olyan rég elkészült az előzmény, amely bemutatja, hogyan is lett felfedezve az idegen lény az űrhajójával együtt.
Persze, tengerentúli barátaink nem rajonganak a feliratos alkotásokért, ezért a norvég bázison a legtöbb alkalmazott beszéli az angolt, de rajtuk kívül tősgyökeres  amerikaiak is szolgálnak a bázison, de ha ez még nem lenne elég, egy szintén amerikai paleontológus asszonyka is ott lézeng, hogy segítse a kutatást.
Tehát a történet bitang egyszerű, hiszen anno az alapjait már lefektették, vagyis sok újdonságra ne számítson senki. Azonban a film még így is nagyon sokat merít Carpenter művéből, jó példa erre a vérteszt, de olyan elemi erővel mégse tud hatni a nézőre, mint a nagy előd. Elsősorban a karizmatikus karakterek hiányoznak, nélkülük a feszültségkeltés sem működik igazán. Vannak ugyanis a főbb szereplők, akiknek az arcukról le lehet olvasni, hogy ha nem is élik túl a kalandot, de elég sokáig fognak még a képernyőn lézengeni. Ők nem valami szimpatikusak, de nem is idegesítőek, tenyérbemászóak , inkább csak olyan "semmilyenek". Rajtuk kívül meg vannak még a "koporsótöltelékek", ők csak azért vannak, hogy látványosan meghaljanak.
És hát ilyen társaságért nem igen rágja le a néző a körmeit, sőt, az is súlyosbítja a helyzetet, hogy könnyen ki lehet logikázni, melyikükben is van a szörny. Sajnos, ezeken kívül is vannak még negatívumok, talán az egyik legnagyobb a fentebb említetteken kívül a papírszagú párbeszédek. Itt nincsenek tökös egysorosok, mint a '82-s darabban, a komolyabb beszélgetések se rendelkeznek súllyal, egyszerűen a legtöbb megszólalásról ordít, hogy valójában egy ötlettelen forgatókönyvíró vetette őket papírra.
De (és akkor itt kihangsúlyoznám még egyszer, hogy DE) a hangulatot itt is sikerült eltalálniuk a készítőknek. A néptelen, hóval borított Antarktisz a sötét kutatóbázissal nagyszerűen néz ki, ahogy a "dolog is". Persze, aki olyan szintű technikai megjelenítésre vágyik, mint a sokszor emlegetett klasszikusban, az csalódhat, hiszen legtöbbször CGI animációval van életre hívva az idegen lény. Ebbe pedig én nem nagyon tudnék belekötni, bár néhány helyen azért kilógott a lóláb, de összességében ilyen téren igencsak erős a film.
Amit még érdemes megemlíteni az a zene, Marco Beltrami elég nyomasztó muzsikákat komponált, de pörgős dallamokból sincs hiány. Az igazi ínyencek pedig örülhetnek, néha még Ennio Morricone felejthetetlen tételei is felcsendülnek, kár, hogy nem olyan sokszor, de ez már csak szőrszálhasogatás.
Amúgy a készítőktől szép dolog volt az, hogy a nagy előd (vagy utód, nézőpont kérdése) előtt néhányszor fejet hajtottak, kezdve a régi Universal Logóval és a Carpenter féle cím beúszásával, de a befejezésnél is okosan lett össze kötve a két mozi.
Mindent összevetve, szórakoztató kis darab ez és szerintem Carpenter örök érvényű munkájának az árnyékában is megfér. Persze, akik azzal egyenértékű alkotást várnak, csalódhatnak, mégpedig elég nagyot.
 

Értékelés: 6,5/10

Liam Neeson öregkorára vált szuperhőssé, ezzel pedig egyáltalán nincs gond, hiszen mindig jó nézni, ahogy egy karizmatikus színész radíroz le egy hadsereget, nem pedig egy taknyos tinisztár.
Legújabb filmjében hősünk egy vadászt alakít, aki egy alaszkai olajfúrótorony munkásait védi meg farkasoktól és egyéb veszélyes állatoktól. Munkaideje azonban lejárt és egyéb szabadságra tartó munkásokkal indul haza repülővel, azonban a gép lezuhan a vadonban, mégpedig egy olyan helyre, amely egy farkasfalka birtokában áll. Túlélőink menekülni próbálnak, azonban ez a zord időjárásnak és egymás közötti nézeteltéréseik miatt nem olyan egyszerű.
Ez a történet nem valami eredeti, el kell ismerni, de Joe Carnahan,a Füstölgő ászok és a Szupercsapat rendezője a legtöbbet hozta ki belőle, amit csak lehetett. A legjobb, hogy a karakterek nem két dimenziósak, némelyikük még jellemfejlődésen is átesik, tehát a színészek remek munkát végeztek. De aki nem túlélő-drámára kíváncsi, hanem kalandokat akar látni, az se csalódhat. Persze, nem egy üres akciózgatással van dolgunk, hiszen itt még a látványosabb jelenetek is nagyon erős feszültséggel bírnak.
Ha már látvány, a táj és a helyszín csodaszép, viszont emellett igencsak zord is, a stáb baja meg is gyűlt vele, hiszen eredeti helyszíneken forgattak, így néha igazi viharokkal is szembetalálkoztak. Ez meg is látszik néhány jeleneten, a csontig hatoló hideg szinte áthatol a képernyőn.
Egy dolog van, ami sok embernél csalódottságot válthat ki a film kapcsán, ezek maguk a farkasok. Őket nagyon ritkán látjuk, leginkább csak a hangjuk van jelen. Azonban amikor megjelennek, kő-kövön nem marad, a szereplőket igencsak gyakran ritkítják meg. Sőt, néha képesek a legváratlanabb helyzetekben is előugrani valahonnan, ilyenkor nem csak hőseink, de mi nézők is megijedhetünk.
Összesítve a dolgokat, nagyszerű darab a Fehér pokol, rég égette már a vásznakat ilyen brutális, hangulatos és szórakoztató kaland-dráma, ahol egyik szereplő sincs biztonságban. Ha nagyon szőrszálhasogató akarnék lenni, írnék még a negatívumokról is, de ilyenek nem nagyon akadtak a játékidő alatt, egyedül talán a kissé kiszámítható befejezést lehetne megemlíteni, de még azt is igencsak ütős módon oldották meg a készítők.
Úgyhogy akik nem csak egy üres CGI puffogtatást akarnak látni, hanem egy érzelmekben is gazdag véres kalandmozit, azok ezt ki ne hagyják! 

Értékelés: 9/10
 

 Sziasztok!

Ahogy láthatjátok, a blog egy kis változáson esett át, mégpedig azért mert a szerkesztőség kibővült egy új taggal, Kovboj97-el. A napokban, ha minden jól megy majd, jelentkezik is pár írással, várjuk szeretettel. Amit tudni kell róla, hogy igencsak nagy filmrajongó és sok olyan moziról is fog írni, amelyekről én nem tudtam volna ilyen formában véleményt formázni.
 

amerikai, dél-afrikai, 115 perc

Rendező: Daniel Espinosa

Szereplők: Denzel Washington, Ryan Reynolds, Brendan Gleeson

Daniel Espinosa nem kockáztatott sokat első amerikai filmjével, hiszen történetileg a Védhetetlen sokszor látott sablonokra épül és fordulatai se mutathatnak újat a műfaj rajongóinak. De az összkép mégis egy szórakoztató akció-darabot mutat, ennek pedig az lehet az oka, hogy a készítők nem a sztorira fektették a hangsúlyt, hanem a pörgős akciókra és a gyors cselekményvezetésre.
A CIA Fok-városi védet házába egy nap behozzák Tobyn Frost-ot, aki már 9 éve árulja az ügynökségről az információkat, bárkinek, aki busásan megfizet neki ezekért. Pár perccel később megtámadják a házat, de árulónk és egy fiatal ügynök elmenekül, a hajsza pedig elkezdődik Frost után, akit egyszerre üldöznek a rossz fiúk és a CIA.
Ahogy már fentebb is említettem, ez a mű nem a rendkívül csavaros története miatt szerethető, hiszen a nézők már az alapsztori ismertetésénél leránthatják a leplet a legtöbb fordulatról.
Viszont attól kezdve, hogy beindul a hajsza, nincs megállás a stáblistáig. Pörgős autósüldözések, lövöldözések és brutális bunyók követik egymást a befejezésig, nem mellékesen az akciók igencsak változatos helyszíneken játszódnak. Nekem személy szerint két kedvencem volt, a nyomornegyedes és a stadionos üldözés. 
De két csihi-puhi között sem kell unatkoznunk, hiszen az igencsak profi színészek játékukkal gondoskodnak arról, hogy figyelmünk ne lankadjon. Persze, egyikük nevére se emiatt a film miatt fogunk emlékezni, de amit megkíván egy ilyen műfajú darab, azt hozták.
Negatívumként az egyszerű forgatókönyv mellett még a kissé középszerű zenét tudnám felhozni, Ramin Djawadi dallamai sajnos híján vannak az emlékezetes és fülbemászó motívumoknak. 
De mindent összevetve, szórakoztató darab ez, ütős akciókkal, remek képi világgal és jó színészekkel. Persze, egy erősebb történettel akár még ezt a teljesítményt is lehetett volna fokozni, de a készítőknek így sem kell szégyenkezniük.

Értékelés: 7/10

dél-koreai, 101 perc

Rendező: Ji-hun Kim

Szereplők: Ji-won Ha, Sung-kee Ahn, Ji-ho Oh

Biztos sok mindenkivel megtörtént már az, hogy egy előzetes látván leesett az álla és mindenképp megakarta nézni az adott filmet, velem ez már nemegyszer előfordult, legutóbb pár nappal ezelőtt. Sajnálatos módon, azonban a végeredmény láttán elég szomorú lettem, így utólag elnézve, jobb lett volna, ha megmaradok a kis kedvcsináló videónál.
Történetünk egy olajfúró tornyon játszódik, ahol a munkásokat épp váltanák le, de egy kis csoportjuk mégis inkább ott marad, hogy tovább kutasson az olaj után, immáron kibővülve a nagyfőnökkel. Csak hát egy túlméretezett szörnyeteg is elszabadul a mesterséges szigeten, így hőseink hamar nyakig a szószban találják magukat.
Ezzel a kis sztorival nagy baj nincs, volt már példa arra, hogy egy egyszerű forgatókönyvből hoztak ki elképesztő filmeket. A probléma abban rejlik, hogy a bevezetés túl bő lére lett eresztve, elég lassan bontakozik ki maga a fő cselekményszál, azaz a szörnyeteg a munkások ellen felállás.
Ezt tetézi a szereplők gyenge játéka is, némelyikük már-már profin művelte a "ripacskodás művészetét". Sőt, a főszereplő tökös nőcskénk kimeríti az "unszimpatikus" fogalmát, egyszerűen képtelen voltam egy kicsit is megkedvelni. 
De mire eluralkodna a teljes káosz, megjelenik a rém és ekkor már a történések is elkezdenek pörögni, a játékidő második fele szinte egy végeláthatatlan üldözés/kergetőzés. Csak hát sajnos a szörny kivitelezése nem sikerült a legjobbra. Félreértés ne essék, a kinézete elég fantáziadús, de a CGI, amivel életre lett hívva, nem a legjobb. Bár, ez kissé változó, mert a befejezésnél már elég ütős megvalósítást kapott, de addig eléggé kilóg a környezetből, de ez betudható annak is, hogy nem egy amerikai szuperprodukcióval állunk szemben. 
Tehát még a kissé élettelen effekteken túl teheti magát az ember, azon már kevésbé, hogy alig folyik vér! Azért egy lényes horrornál alapkövetelmény az, hogy maga a csúnya szörny látványosan nyirbálja a karaktereket, de itt alig található pár emlékezetes halálnem. Isten igazából kettő említésre méltó akad, az egyik, amikor a rém egy csápjával átüt egy fejet, a másik, mikor egy fickó magát is meggyújtja a nagyra nőtt lénnyel.
Érdekességként említeném meg, hogy ez egy 3D-s alkotás, ami szabad szemmel is meglátszik rajta, igencsak ütős megoldásokkal operál a térhatás, moziban elég sok pluszt adhatott a kevésbé erős filmnek. Na, de van itt más is, az előzetesben például rövid ideig 3 szörny szerepel, valójában pedig csak 1 darab van. Rajta kívül még szerepel pár nagyon kicsi példány, de trailer, mint már fentebb is írtam, szám szerint három nagyobbacskát mutat. Ejnye. 
Összefoglalva a dolgokat, egyszer azért nézhető kis szörny-matiné ez, fogyasztható trükkökkel és gyenge alakításokkal, de azért ebből egy igényesebb és véresebb darabot is összerakhattak volna.

Értékelés: 5/10

Trailer:

Rendező(k): Mans Marlind, Björn Stein

Szereplők: Kate Beckinsale, Michael Ealy, Charles Dance

Az igencsak gyengére sikerült Vérfarkasok lázadása után azt hittem lehet temetni a szériát, erre megérkezett a 4. epizód és megmutatta, van még muníció a vámpírok és vérfarkasok háborújában.
A történet 12 évvel a 2. rész után veszi fel a fonalat,  az emberek már rájöttek a két faj létezésére és azon ügyködnek, hogy kiirtsák őket. Selene ekkor tér magához egy laboratóriumban, ahonnan meg is szökik, de vele együtt más is, és újra elkezdődik a harc a vérszopók és a farkasemberek között.
Ami kifejezetten üdítő a 3. felvonás után, az az, hogy itt van egy jól működő történet. Igaz, hogy egyszerű, de jól ki van bontva és tartalmaz néhány kellemes fordulatot is. Persze, áll leejtős csavarokra nem kell számítani egy olyan filmtől, ahol az akciók dominálnak, de én mégis örültem annak, hogy az alkotók valamelyest a forgatókönyvvel is törődtek, nem csak a lövöldözésekkel és bunyókkal.
A cselekményvezetéssel nincsenek gondok, végig pörög a film, unalmas jeleneteket nem tartalmaz a játékidő. Viszont felszínes párbeszédeket és két dimenziós karaktereket igen, ezek a dolgok pedig kissé rontanak az összképen.
De nem kell búslakodni, hiszen az ember elsősorban azért ül be egy Underwolrd filmre, hogy szórakozzon, ez az epizód pedig garantálja is ezt. Hiszen látványilag igencsak erős, a sötét képi világ itt is tetten érhető, az akciók pedig kimerítik a "nagyszerű" fogalmát. Dinamikusak, pörgősek és jó véresek, nem mellékesen, sok is van belőlük. Igaz, a plusz dimenziót kissé feleslegesnek éreztem, de legalább nem rontott az élményen.
Akik szerették az eddigi részeket, azok biztos ezt is imádni fogják, hiszen tiszteletben tartja azokat, képes a történetet tekintve újdonságokat is felmutatni és nem mellesleg igencsak akció-dús. De azok is tehetnek vele egy próbát, akiknek már elegük van a vegetáriánus vámpírokból és a kigyúrt, fél-pucér farkasemberekből, mivel itt a vérszopók tényleg vért isznak és a telihold bestiái is igazi tomboló fenevadak.
 

Értékelés: 7/10

(A blog törzsolvasói, már ha vannak, biztos észrevették, hogy még nem írtam külön a 3. részről. Ennek egy oka van, a lustaságom. De ígérem, arról is lesz majd hosszabban szó, de az amúgy is egy előzményfilm, ami sok újat nem mutat, ennek ellenére, ha már ezekről is írtam, az se maradjon ki.)

 Rendező: Steven Soderbergh

Szereplők: Matt Damon, Kate Winlset, Jude Law

Gondoljunk csak bele, egy nap hányszor fogunk meg kilincseket és a buszon a kapaszkodókat, melyeket előttünk ki tudja milyen emberek fogdostak össze. Ezek után pedig kezünkkel, melyekre már számtalan bacilus és kórokozó tapadt, összefogdossuk az arcunk, rosszabb esetben belenyúlunk a szánkba.
Miután ezen elméláztunk, biztos vigyázni fogunk arra, hogy többször mossuk meg a kezünk, mint általában szoktuk. Ha mégsem, akkor Steven Soderbergh tavalyi filmje után biztosan így fogunk tenni.
A történet rendkívül egyszerű, nyomon követhetjük azt, ahogy egy fertőzés megtizedeli a világ lakosságát, a szörnyűségeket pedig több cselekményszál követi nyomon. 
Ebben persze sok eredeti ötlet nincs, mégis működik a sztori, mégpedig azért, mert próbál a realitás talaján megmaradni, ezzel pedig azt éri el, hogy félelmet kelt a nézőkben. Hiszen ki nem ült már zsúfolt buszon, ahol pár utas rettenetesen köhög, vagy ki ne evett már olyan étteremben, ahol a a mellette ülő személy csúnyán krákogott? Biztos, hogy sokan, mégis, abba kevesen gondolhatnak bele, hogy ennek következményei is lehetnek, mégpedig az, hogy ő maga is megbetegszik.
Tehát a filmnek a legfőbb erőssége a feszültség, ami a játékidő nagy része alatt nem apad le. De a sok történet szálat és karaktereket már nem tudja valami jól kihasználni, hiányoztak az igazán emlékezetes jelenetek és figurák. A legtöbb szereplő kifejezetten szürke és átlagos, hiába vannak itt olyan színészek, mint Kate Winslet, Jude Law vagy Marion Cottilard. Matt Damon és Laurence Fishbourne voltak azok, akik karakterükből többet kihoztak az átlagosnál.
A fentebb említett átlagos momentumokat úgy-ahogy korrigálta Cliff Martinez igen érdekes, egyben hangulatos és fülbemászó muzsikája, a feszültségkeltés mellett ez az egyik nagy erőssége ennek a mozinak.
Ez most lehet kissé paradoxnak fog hangzani, de néhol azért jobban elrugaszkodhatott volna a film a valóságtól, gondolok itt a karakterekre és az ő történetszálaikra. Viszont az alaptörténetnek tényleg jót tett a realitás, hiszen a film nagy részében olyan dolgok történnek, melyeket el is hittem, de azért el lehetett volna jobban rugaszkodni a valóságtól, így talán emlékezetesebb lett volna az összkép. 

Értékelés: 6/10

Joe Lynch
Adam Rifkin 

Szereplők: Ray Wise, Joel David Moore, Sean Paul Lockhart

 2007-n Rodriguez és Tarantino jelentkezett két grindhouse filmmel, melyek a műfaj előtt tisztelegtek és görbe tükröt is tartottak egyben. Sajnos, az anyagi siker elmaradt, ennek ellenére akadnak rendezők, akik próbálkoznak azzal, hogy igényeset alkossanak a témában.
A legfrissebb B-trash film tavalyi és egyszerre 4 rendező ügyködött rajta, ami érthető, hiszen négy kis szegmensből áll az egész, melynek egy autósmozi utolsó vetítése ad keretet.
Az első történet, a Wadzilla, egy kevés spermával rendelkező férfiról szól, aki orvosától kap egy spermaerősítő gyógyszert. De a dolgok rosszul sülnek el és egy randi keretein belül elszabadul egy nagy ivarsejt, ami minél többet eszik, annál nagyobb lesz.
Ez az epizód az '50-s, '60-s évekbeli óriásszörnyes mozikat idézi, mégpedig remekül. Rengeteg az odavetített háttér, a spermaszörny is kellően viccesen néz ki, vérbő jelenetből sincs hiány és még Eric Roberts is feltűnik egy kis szerep erejéig. 
Ez után következik az I was a teenege Werebear, mely a leggyengébb darabja a filmnek. Ezt Tim Sullivan rendezte, aki meleg, ezt pedig azért közöltem, mert homoszexuális medveemberek garázdálkodnak művében, akik még énekelnek is. A sok dalolászás és "buzulás" eléggé lehúzza az élményt, de nem kell megijedni, azért szórakoztató ökörség ez is. A fentebb említett dolgokon kívül akad még benne számtalan sok amatőr, de pont ezért vicces megoldás, Alkonyat paródia az ínyenceknek és jó poénok. 
A medveemberes mókát a The Diary Of Anne Frankenstein követi, mely egy fekete-fehér ökörség Adam Green-től. A sztori annyi, hogy Hitler egy zsidó családtól megszerzi Frankenstein naplóját és elkészíti a saját szörnyét, aki végül ellene fordul. Ha az amatőrséget nézzük, akkor a 4 film közül a prímet ez viszi. Összesen 3 díszlet van, a vizuális megoldások pocsékak és a Hitlert játszó Joel David Moore is kész röhej. És pont ezen dolgok miatt válik bitang szórakoztatóvá ez a rész, mintha az ember egy Ed Wood-filmet nézne. Nekem személy szerint ez a kedvenc szegmensem.
Az utolsó kis film a Zom-B-Movie, melyhez köthető egy jól tálalt, vicces fordulat. Erről sokat nem árulnék el, legyen mindenkinek meglepetés. Nagy vonalakban arról van itt szó, hogy jönnek a zombik és páran felveszik ellenük a harcot. Ebben a részben ömlik a legtöbb vér és nem kevés nemi szerv is felbukkan, ezek mellett pedig akadnak még remek utalások az Ördögűzőre és számtalan idézetet kapunk nagy akció klasszikusokból.
Ez lenne a Chillerama, 4 trash film, 4 rendezőtől. Az egész úgy ahogy van bitang szórakoztató, tele poénokkal, vérrel és csöcsökkel, na, meg nem kevés filmes utalással. Amúgy kisfilmek mindegyike más-más al-műfajnak állít tiszteletet/görbe tükröt (nézőpont kérdése, szerintem mindkettőt), hiszen van itt szörnyfilm, beach party horror, fekete fehér terror és zombiinvázió, szerencsére mind működik is. 
Összegezve a dolgokat, ez egy nagyszerű darab, melyből sugárzik a műfaj iránti szeretet,nem mellesleg tele van azokkal a dolgokkal, amikért szeretjük a B-horrorokat.
 

Értékelés: 8/10

Guy Ritchie 2009-n jelentkezett a krimi irodalom két ismert főhősének újszerű megfilmesítésével, a siker pedig nem maradt el. A filmiparban pedig van egy olyan szabály, hogy addig kell ütni a vasat, amíg meleg, így nem kell meglepődni azon, hogy a folytatás 2 évvel az előzmény után már a vásznakat perzseli. Igen ám, de a legtöbb második epizód el is vérzik, mert rohamtempóban készülnek és ez meg is látszik rajtuk. 
Nem kell megijedni, Holmes és Watson legújabb kalandja elég szórakoztatóra sikeredett, ennek ellenére azért szenved pár kisebb betegségben, melyek a legtöbb folytatásra jellemzőek.
Maga a történet nem bonyolult, két nyomozónk újra a gonosz nyomába ered, a tét pedig nem kicsi: meg kell akadályozniuk, hogy kitörjön a világháború. Persze, a játékidő során akadnak fordulatok, de nem az áll leejtős fajtából. A cselekmény vezetés viszont kétszer olyan gyors, mint az első rész esetében és a helyszínek is elég változatosak, tehát az akciózgatás és a futkározás garantált.
Csakhogy, a karakterek közötti kémia nem működik úgy, ahogy kellene. Holmes és Watson hiába van majdnem mindig együtt a vásznon, nem viszik már úgy a hátukon a filmet, mint 2 éve. Sok az erőltetett poénkodásra épülő párbeszéd közöttük, emiatt pedig nem egyszer vált a film enyhén idegesítővé. Gondolom, a megduplázódott poénok arra a szabályra próbáltak megfelelni, hogy a második résznek többet kell nyújtania abból, ami az elsőbe jó volt. Így van ez az akciókkal is, melyek most is jól megkoreografáltak és látványosak. Ide tartozik még a sok lassítás és előre tervezés, ezek ugyanolyan jól működnek, mint anno. Sőt, az utóbbihoz köthető egy poénos fordulat is, mégpedig a fináléban látható "jó a rossz ellen" jelenetnél.
A színészek hozták azt, ami elvárható tőlük, de mint már fentebb említettem, a híres duó jobban működött ezelőtt. Melléjük csapódik a cigány jósnőt alakító Noomi Rapace, aki, ha úgy tetszik a plusz egy főt testesíti meg, hiszen egy jól bevált csapatot általában a számozott részekben bővítenek. Itt viszont az a helyzet, hogy ez a karakter működik is, nem tűnik feleslegesnek és ami a legfontosabb, egyáltalán nem idegesítő. A fő gonoszt alakító Jared Harris játékáról sem tudok negatívumokat mondani, igaz, eléggé elüt Lord Blackwood-tól, de én ennek csak örülni tudtam.
A zenéért ismét Hans Zimmer volt a felelős, és hát jelen esetünkben sem tett le maradandót az asztalra. Pörgős, akció-dús dallamokból nincs hiány, viszont fülbemászóakból már annál inkább, úgyhogy ez most csak közepes munka a német zeneszerzőtől.
Összesítve a dolgokat, gyors tempójú, látványos és szórakoztató mozi ez, viszont hiányzik belőle az a plusz, ami megvolt az elsőben. Így év eleji agykikapcsolásnak jó, de aki többet vár, csalódhat.

 Értékelés: 6,5/10

 Nagyon készültem így év végén az ünnepekre itt a blogon is, sokáig dolgoztam egy Év végi film összesítésen, amiből végül nem lett semmi (hm, mintha ilyen történt volna már erre felé) technikai okok miatt. Így hát B-terv után kellett néznem, ekkor jött a képbe megbízható trash-gyűjteményem, melyből azonnal 3 "remekművet" húznék elő. Hiszen ilyen szennyekkel a legjobb elbúcsúztatni ezt a drága évet, legalábbis én így vagyok vele. Aki meg nem, az szégyellje magát.
A lényeg, hogy minden egyes olvasómnak Boldog, Eredményekben Gazdag Új Esztendőt Kívánok!

Dracula 3000

Darrell Roodt rendező 2004-n készítette el "élete fő művét", amiért simán megérdemelné, hogy egy mosómedve lerágja legnemesebb szervét. Pedig én nem vagyok egy rosszindulatú ember, de ez a szösszenet rendesen kihozott a sodromból.
De ne szaladjunk ennyire előre, kezdjük az elejénél, vagyis a történetnél. Annyi a baj, hogy jelen cikkem tárgya nem rendelkezik ilyennel. Vagyis a lelkes készítők fogták a forgatásra kiérkező pizzafutár gyereket, kezébe adtak egy jegyzetfüzetet és megbízták, írjon már egy horrorsztorit, jutalmát utána majd a zsebébe csúsztatják. Persze, a valóságban nem biztos, hogy pontosan így zajlottak az események, a lényeg az, hogy a történet rettenetesen gagyi, itt kérnék elnézést a futártól.
Az űr, mily végtelen és sötét hely, nem mellesleg tele van ismeretlen zeg-zugokkal, na meg a jövőben biztos számtalan elhagyott űrhajó fog a nagy semmi közepén dekkolni, arra várva, hogy egy értelmi fogyatékosokból álló banda egy másik járműről átpofátlankodjon rá. Így van ez itt is, és hogy jöjjön egy újabb klisé, balfasz hőseink rossz dolgokba is belefutnak, amik ebben a förtelemben vámpírokként testesülnek meg. De ők nem csak úgy odakerülnek, nem. Koporsóikban horkolnak nyugodtan, csakhogy a veszélyesen retardált  kiégett rapper, Coolio kinyitja a vérszopókat rejtő faládikákat. Ezek után pedig nem kérdés, hőseink jól megfogják szopni, de higgyetek nekem, ti is, ha arra vetemedtek, hogy megnézitek ezt a hulladékot.
Maga a látvány brutálisan amatőr, nem is baj az, hogy az űrhajókat leggyakrabban belülről látjuk. Mondjuk, díszletek terén se valami ász ez a fos, ugyanis a készítők fogták magukat, legyalogoltak a legközelebbi használaton kívüli gyárba, és kész, gondolhatták, ilyen egy telibekúrt űrhajó belső! Hát csesszétek meg, nem ültem még ilyen járműben, de azt tudom, hogy kurvára nem ilyennek kell lennie egy űrben lebegő fasszságnak! Áh, felidegesítettem magam, nyugalom és békesség van.
Huh, gyógyszert bevettem, jöjjön a következő tényező, amibe érdemes belekötni, ezek pedig a vámpírok. Sőt, elsősorban maga Dracula gróf, aki nem is szerepel a filmben. Itt van helyette a szellemileg visszamaradott unokatestvére, Orlock, aki úgy néz ki, mint egy homoszexuális férfi halloween-kor, vámpírnak öltözve. Nem piskóta ez emberek, én mondom. Viszont akadnak még érdekes karakterek a fő vámpíron kívül, például maga Casper Van Dien, mint Van Helsing leszármazottja, vagy az egykor dugnivalóan kinéző Erika Eleniak, mint egykori szex-robot. Pluszba még a nagy B-király, Udo Kier is tiszteletét teszi a filmben, aki a személyi számítógépből osztja az észt hőseinknek. 
Ez a film nem vicces, csak szar, mégpedig unalmasan szar. Emiatt pedig a szórakoztatási faktora valahol a Mariana árok alján található. Így hát, aki csak teheti, kerülje el. Na, nem mintha nagyon kéne kerülgetni, hazánkba egyik kiadó sem forgalmazza, nem is baj.

Gyilkos kígyó

Takács Tibor, hazánkfia, igencsak befutott rendező lett Hollywood-ban, olyan zseniális darabokkal a háta mögött, mint az Ice Spiders és a Kraken, vagy az ezeknél is nagyobb művésziességet magában rejtő ManSquito.
Na, de térjünk rá 2007-s sikerére a Gyilkos kígyóra, mely szintén nagy sikereket hozott a rendező úrnak. 
A történet középpontjában egy testvérpár áll: az egyikük egy tahó paraszt, míg a másikuk, egy bizonyos körben kultusznak örvendő Michael Shanks, aki kissé parázik a pikkelyes csúszómászóktól. Na, a kevesebb intelligencia hányadossal rendelkező csávó véletlenül kienged egy indián kígyót, mely minél többet eszik, annál nagyobbra nő. A veszélyes állat hamar el is kezdi terrorizálni a várost, először Daniel Jackson családját falja föl, majd piknikező családokat kezd terrorizálni, de még egy vidámparkba is beugrik.
A film legjobb jelenetei közé tartozik az, amikor a rendőrök találnak egy szép hosszú nájlon zsákot az erdőben, hamar meg is állapítják erről, hogy levedlett kígyóbőr. Meglátszik, milyen a közoktatás az államokban.
Ez egy rendkívül mókás kis szemét, el kell ismerni. A CGI minősége kellően amatőr, ostoba párbeszédekből és karakterekből sincs hiány, ahogy a tempó is igen gyors tempót diktál. Akik szeretik a viccesen rossz állatos horrorokat, ki ne hagyják Tibor bátyánk agymenését, higgyétek el, megér egy másfél órát ez a butaság.

Sharktopus

Ez emberek, egy olyan elcseszett alkotás, mely egyszerre tartalmaz megmosolyogtatóan szánalmas jeleneteket és olyanokat, melyek láttán szerencsétlen néző legszívesebben pofán cserdítené a kedves rendezőurat, hogy, hogy volt képes ilyen unalmas képsorokat leforgatni.
A sztori a szokásos: fogyatékos tudósok létrehozzák a címszereplő állatkát, mert az jó. Áh, mégsem, mivel elvesztik felette az irányítást, ez pedig a lehető legnagyobb szopás, mivel a házi kedvenc elkezdi felzabálni a tengerparton fürdőzőket. Ekkor jön a képbe egy profi vadász csávó, vagy ki, akit a szörny teremtője megbíz, kapja el retardált gyermekét. Erről a vadász emberkéről érdemes tudni azt, hogy hiába néz ki egy laza, profi szakembernek, igazából egy mérhetetlenül nagy balfasz, aki ha nem segítenének neki, még a pöcsét sem találná meg. Mellette van még dögös tudós csaj, hírhajhász riporter-bige, annak az operatőre, meg még egy sor retardált papírmasé figura.
A filmnek úgy istenigazából az első 30-40 perce szórakoztató, itt akadnak vicces párbeszédek, megmosolyogtató szituációk, de ezek után jön a katasztrófa, mert a film elkezdi komolyan venni magát és unalmassá válik. Áh, kár érte.
Viszont a speciális effektek úgy-ahogy kárpótoltak, bitang amatőr megjelenítést kapott állatkánk, aki ugye két vízi élőlényből lett összeplasztikázva. Ennek ellenére nem egyszer merészkedik ki a partra, mondjuk ez abból jó, hogy mi nézők nevethetünk egy jót a vicces megvalósításon, mivel a vízben/ víz alatt játszódó jelenetek csak szimplán rosszak.
Amit még érdemes megemlíteni az-az, hogy a fegyverlövéseknél a torkolattűz csak oda van animálva, mellesleg az is jól látszik, hogy műanyagfegyverrel osztják az áldást hőseink. Na, meg a befejezés se piskóta, arról viszont nem árulok el semmit, tessék megnézni ezt a retket. Ne, inkább elmondom, a dögöt egy poénos közjáték után felrobbantják, aztán jön Ady Endre.
Szórakoztató faszság lenne ez, ha nem lenne benne számtalan unalmas jelenet, persze így is akadnak benne szánalmas, ennek köszönhetően poénos jelenetek, de a "sikerhez" ez nem volt elég. Igazából a rajongók tehetnek vele egy próbát, de mindenki más inkább vágjon füvet megnézése helyett.

Értékelés: 
Dracula 3000 1/10 (mint trash)

Gyilkos kígyó 8/10 (mint trash)

Sharktopus 6/10 (mint trash)

U.I: Mint látjátok, bevezettem ezt az új értékelési módot, ez a trash filmeknél nem is fog változni. Persze, ezek alapból 1-t és 2-t érnek, mint filmek, de a maguk kategóriájában néhány már- már kuriózum.

 Szerintem nem árulok el nagy titkot azzal, hogy eléggé hadilábon állok a remake-kel, hiszen a legtöbb újradolgozás egy fabatkát nem ér a szememben. Örülök, hogy végre találkoztam egy olyan darabbal, mely egész minőségire sikeredett. 
Igaz, félve ültem le elé, témája nem vonzott. Kertváros, vámpír szomszéd és könnyed, tini-limonádé hangulat. Na, pont ezek a dolgok passzolnak a legjobban a filmben, hiszen ahhoz képest, hogy ez egy műfaj keverék, néha elég komoly atmoszférát képes teremteni, ennek ellenére nem egy vicces jelenetet is tartalmaz. Ez az egyveleg pedig engem elég jól elszórakoztatott, az alkotók szerencsére nem estek két szék közé, jól eltalálták, miből, mennyi kell.
Tehát a történet nagy vonalakban annyi, hogy egy anyjával élő tinédzser mellé új szomszéd költözik, aki (TA-DAMM!) vámpír. Erre a srác hamar rá is jön és miután a vérszívó már veszélyt is jelent számára, megpróbálja megakadályozni, hogy az kárt tegyen barátnőjében, anyjában és persze őbenne.
Ez így leírva lehet nem hangzik érdekfeszítőnek, "mozgásban" viszont elég jól működik a történet, köszönhetően a beleágyazott véres és egyben látványos akcióknak, na meg persze a kellemes színészi játékoknak. Akit érdemes kiemelni, az Colin Farrel, valami eszméletlenül jól állt neki a -laza, vámpír szomszéd- szerep. 
Aztán itt van még a zene is, amit Ramin Djawadi komponált, ő is megérdemel egy piros pontot. A legtöbb tétel igazán fülbemászó és hangzatos, ez pedig ide bőven elég is volt.
Negatívumnak a kissé giccses befejezést és egy-két kevésbé jó CGI effektet hoznék fel, mással nem igazán voltak gondok. Laza és szórakoztató kis limonádé horror ez, és remake-ként is egész jól megállja a helyét. Egyszer mindenképp érdemes időt szánni rá, nem is értem, hogy miért fogadta érdektelenség a mozikasszáknál. Ja, hogy mostanában a fehérre meszelt arcú, meleg vegetáriánus vámpírok a menők? Kár.

Értékelés: 7/10

 Wes Craven 1984-n tette le az asztalra egyik leghíresebb horrorját, ami még mai is nagy rajongásnak örvend: ez a Rémálom az Elm utcában, melynek főszereplője nem más, mint az álmokban garázdálkodó, összeégett Freddy Krueger. Mivel a film sikeres lett, jött megannyi folytatás, sőt, még a végén maga Craven is újraértelmezte "főhősét" a bűn rossz Új rémálomban.
Tehát erről a témáról rengeteg bőrt lehúztak már, de a Platinum Dunes fejesei úgy gondolták, szükség van egy remak-re. Úgyhogy fogtak egy videó-klipeket rendezgető férfiút, név szerint Samuel Bayer-t, pár trendi tini arcot és Jackie Earle Haley-t, és kezdődhetett is a forgatás. A végeredmény pedig az egyik legérdektelenebb és legszükségtelenebb újragondolás lett.
A történet szinte szóról szóra ugyanaz, mint a '84-s klasszikus esetében, egyedül pár helyszín és szituáció lett picikét megváltoztatva.Vagyis van pár gimis tinédzser, akik rosszakat álmodnak, csakhogy nagy részük ezekből nem riad fel, mert miután meghalnak az álomban, úgy a valóságban is. Ez picit felborzolja a kedélyeket köreikben, így hát a még életben maradt Nancy és barátja, Quentin elkezdenek nyomozni és végül egy sötét, a múltban gyökerező titokra bukkannak. 
A baj ott van, hogy innen hiányoznak a félelmetes, egyben kreatív álomjelenetek, a korrekt ijesztgetések és a remek hangulat. Ezek egyvelege tette közel felejthetetlenné Craven moziját. Itt viszont akad rettenetes színészi játék, unalmas cselekményvezetés és számtalan "sótlan" álomjelenet. Igazából félni ezen az egészen nem lehet, csak idegeskedni, hogy a pénz miatt ismét meggyalázták az ember egyik nagy kedvencét. És itt a bukás (persze kritikai értelemben, pénzügyileg jól teljesített ez a kisebb szörnyűség) okozója nem az "új" Krueger, hiszen Haley eleget tett feladatának, játékával nem volt gond. Sőt, néha-néha még poénokat is szórt, ahogy anno Englund, és ezek jól is álltak neki. A hibákat én inkább a rendező és a forgatókönyvírók nyakába varrnám, hiszen ők voltak azok, akik nem bírtak semmi egyedit beleerőszakolni a filmbe.
Tehát maga a "gyilkos" még nem is igazán lett elrontva, a baj a körítéssel van. Bár, legalább a látvány jóra sikerült, akad pár véres kaszabolás a játékidő során, csakhogy ismét önmagamat kell ismételnem, mert ezek is rém ötlettelenre sikerültek. Ahogy maga a zene is, Jablonsky fogta a híres főtémát és leöntötte azt átlagos horror muzsikákkal.
Sok jót erről nem lehet elmondani, unalmas, ötlettelen és néhol kifejezetten gagyi horror ez, melyre nem igazán volt szükség. Inkább tekintsünk a régi Elm utca felé, ott minőségibb rémálmokban lehet részünk. 

Értékelés: 3/10

 amerikai western/sci-fi, 118 perc (2011)

Rendező: Jon Favreau

Szereplők: Daniel Craig, Harrison Ford, Olivia Wilde

Az év egyik legnagyobb durranásának szánt produkció lett az év egyik legnagyobb bukása, mily ironikus. Ugye itt volt a Vasember filmek rendezője, aki alá sztárproducerek talicskázták a pénzt, a forgatókönyvet egyszerre 5-n írták, a főszerepekben pedig igazi sztárok tündököltek. Mégis, a végeredmény szégyent vallott a pénztáraknál, ami persze nem jelent semmit, efelől még lehetne egy jó film a Cowboyok és űrlények. A baj ott kezdődik, hogy nagyon nem az.
Maga a sztori a jól bejáratott western klisékre épül, tehát van kemény főhős, aki nem emlékszik múltjára, lagymatag kocsmáros, pap, kisgyerek és kőkemény apa, ki legbelül egy érző lény. Ebbe a közegbe érkeznek a galád földönkívüliek, akik felforgatják a vadnyugaton élők "gondatlan" mindennapjait.
Mit ne mondjak, ebből kilehetett volna hozni egy akció-dús agymenést, csak hát az egész úgy-ahogy van, vakvágányra futott. A legnagyobb baj a cselekménnyel van, ami számtalan ponton hullik darabjaira, amikor pedig már alkotna egy működő egészet, ismét széthullik. Látszik az egészen, hogy ezt több forgatókönyvíró firkantotta össze, akik között nem lehetett meg az összhang. Nem mellékesen pedig, sokszor fullad unalomba a történetvezetés, rengeteg olyan jelenet akad, melyeknek a vágószoba padlóján lett volna a helye. Aztán logikai buktatók is akadnak szép számmal, ezek is csak mélyebbre rántják az amúgy is elég alacsony színvonalú mozit.
De legalább a látvány impozáns lett, az ILM-s srácok megérdemelnek egy vállveregetést. Hiszen maguk az űrlények elég jól néznek ki, ahogy az űrhajóik is. Az már más tészta, hogy maguk az akciók elképesztően dinamikátlanok. Igen, tartalmaznak robbanásokat meg egyéb szép dolgokat, de híján vannak eredetiségnek és feszes tempónak. Ide tartozik még a felettébb átlagos operatőri munka is, amiért egy igen neves szakember felelt, név szerint Matthew Libatique. Elismerem a munkáját az úrnak, de itteni munkája igencsak hamar fog a feledés homályába veszni.
A zenére is ráhúzható az átlagos jelző, semmi rendkívüli nincs benne. Maga a főtéma nem rossz, de emellett olyan üres az egész, mint maga a film.
Amiről még nem esett szó, az a színészek alakítása. Akit érdemes kiemelni játéka miatt, az az öreg róka, Harrison Ford, aki itt is hozta formáját, neki vannak jó megmozdulásai. Viszont a többiek elsüllyednek a középszer mocsarában.
Nagyon félresikerült darab ez, pedig minden adott volt egy jó filmhez. Sokszor unalmas, dinamikátlan és összességében gyenge alkotás ez, kihagyásával senki se veszt sokat.

Értékelés: 4/10

amerikai vígjáték, 83 perc (2011)

Rendező: Ruben Fleischer

Szereplők: Jesse Eisenberg, Danny McBride, Aziz Ansari

Ruben Fleischer rendező 2009-s horror-vígjátékával, a Zombieland-l igencsak nagy sikereket ért el, viszont legújabb darabjáról ez már nem mondható el. Pedig minden megvan ebben a kis szösszenetben, ami egy szórakoztató másfél órához kell: lökött karakterek, vicces alaphelyzet és jó beszólások.
A történet főhőse egy pizzafutár, akire egy nap két rossz fiú bombát szerel, mégpedig azért, hogy ő kiraboljon nekik egy bankot. És persze emellett még több szál is van, de nem szeretném senkinek elrontani a szórakozását azzal, hogy lelövöm a poénokat. Tehát maga a sztori igen jó, mégpedig azért, mert rengeteg lehetőséget tartogat magában és szerencsére a készítők tudtak is mit kezdeni vele. Talán kicsit a kezdés nehézkes, hiszen az alapszituáció felvázolása kissé unalmasra sikerült, de ezek után elég pörgőssé válik az egész.
A karakterek elég színesek, persze, egyikük se eredeti, de jelen esetünkben igencsak jó vígjáték színészek keltették őket életre. Én személy szerint legtöbbjüket megkedveltem, talán emiatt nem tetszett a befejezés, ami elég gyorsra és elhamarkodottra sikeredett. Azt hiszem, itt kellett volna az alkotóknak visszavenni a pörgésből.
Viszont ezen hibákért engem nagyjából kárpótoltak a remek poénok és az ütős beszólások, az meg már csak hab volt a tortán, hogy olyan akció-klasszikusokról tesz említést a film, mint a Holtpont, Halálos fegyver-széria és a Die Hard.
Mindent összevetve szórakoztató mozi Fleischer új munkája, egyetlen hibája az, hogy nemigazán tudta megtalálni a helyes tempót, ez pedig rontott az összképen. De ezen hibája ellenére én bátran tudom ajánlani a műfaj rajongóinak, egyszer mindenképp érdemes megnézni.

Értékelés: 7/10

amerikai animációs/kaland, 90 perc (2011)

 Rendező: Chris Miller

Eredeti hangok: Antonio Banderas, Salma Hayek, Zach Galifianakis

Tavaly,  a Shrek-széria megkapta utolsó (?) epizódját, de az alkotók láttak még fantáziát egy benne szereplő karakterben, név szerint Csizmás kandúrban. Akiről elmondható az, hogy sok színt vitt, az egy idő után unalomba fulladó szériába. Viszont, általában az ilyen karakterek főszerepben nem igazán állják meg a helyüket, így van ez jelen esetünkben is.
A baj ott kezdődik, hogy a forgatókönyv rendkívül üres, egyszerűen képtelen megtölteni a karaktereket élettel. Hiába vannak flashback-ek, ezek se visznek közelebb minket a szereplőkhöz, emiatt pedig kijelenthetjük azt is, hogy teljesen feleslegesek. Amúgy maga a cselekmény is igen sokszor fullad unalomba, még szerencse, hogy azért akadnak látványos akciójelenetek, na, meg pár jó poén is található a játékidő alatt.
Csak hát ez kevés ahhoz, hogy ezt az egészet jónak lehessen nevezni. Hiányzik az egészből a szív és a lélek, a pixelek mögött egyáltalán nincs semmi. 
Persze, akadnak hangulatos jelenetek és a plusz dimenzió is jól ki van használva, és hát Henry Jackman zenéje is okozott pár kellemes pillanatot, de ez mind-mind nagyon kevés. 
Igazából mást nem is nagyon lehet elmondani erről az egészről. Talán még annyit, hogy ez a karakter megérdemelt volna egy jobb filmet is, hiszen van benne kraft, nem is kevés. 
Bár, az nem kizárt, hogy kap egy folytatást, de ami nem megy, azt nem kéne erőltetni. Mindent összevetve, egyszeri nézésre megteszi ez a kis szösszenet, hiszen ha igényeinket leszállítjuk a padlóra, akár még szórakozhatunk is rajta. De a hiányérzet biztos ott lesz a legtöbb nézőben, legalábbis bennem ott volt, mikor távoztam a moziteremből.

Értékelés: 5/10

 amerikai kaland/fantasy, 113 perc (2011)

Rendező: Marcus Nispel

Szereplők: Jason Momoa, Ron Perlman, Rose McGowan

Én úgy hiszem, csak azokból a filmekből kéne remake-t forgatni, melyek valójában rászolgáltak az újra feldolgozásra, az-az mai szemmel nézve már elavultak.
Az 1982-s Conan- A barbár ilyen, hiszen látványvilága, akciójelenetei mostani szemmel nézve már elég viccesek. És hát el is készült a felturbózott változat, mit ne mondjak, a végeredmény láttán visszasírom Swarzi kalandozásait.
Mégpedig azért, mert az szerethető, még bugyutaságai ellenére is,na, meg persze remek atmoszférával rendelkezik.
Viszont Marcus Nispel filmje egy szikár, unalmas és néhol kifejezetten idegesítő mozgókép a kimmériai harcos bosszújáról. Pedig maga az alaptörténet nem rossz, igaz olyan egyszerű, mint egy pumpa. Ennek ellenére viszont számtalan látványos és pörgős kard-párbajt, misztikus hangulatot és rengeteg kalandot rejt magában, sajnos az alkotók pont ezeket felejtették ki "gyermekükből".
A cselekményvezetés bűn rossz, számtalanszor ül le az egész emellett pedig érdektelen párbeszédek vannak rétestészta módjára elnyújtva. Ha pedig egy kaland film unalmas, az már rég nem jó. Persze, ettől a látvány menthette volna meg az összképet, kár, hogy ez is vérlázítóan gyenge. A kardozós jelenetek szinte követhetetlenek, köszönhetően az operatőri munkának. Igaz, a gagyi fényképezés egyéb akcióknál is rontja az élményt, e mellé pedig még párosul a szörnyű vágás is. Viszont pozitívumként itt megemlíthető, hogy legalább folyik vér dögivel, nem lett egy bugyuta mese ebből az egészből. A CGI-ről még nem beszéltem, szerencsére ebből azért nincs sok, de ami szerepel a filmben, az rém gyenge. Elsősorban a szereplők mögé vetített háttér idegesítő nagyon, ezek rendesen elütnek a környezettől. De mint mondottam, nem ezzel van telerakva a játékidő nagy része.
Színészi játékokat nem igazán lehet találni ebben a darabban, míg a férfiak kőkeményen néznek a távolba, addig a nők vagy alul öltözöttek és kéjesen nyögnek, vagy pedig gonoszak. Ez azért keltett bennem egy kis nosztalgiát, hiszen a mai fantasyk nagy része vértelen és a meztelenséget nélkülöző matiné. Ez tehát egy pozitívum, csak hát sajnos az utolsó.
Hiszen minden más rossz, például itt a zene. Ez olyan másodlagos tucat muzsika, melyet már rég hallottam, szinte észrevehetetlen a jelenetek alatt.
Megértem, amiért ez a kis produkció elvérzett a mozikasszáknál, hiszen unalmas, dinamikátlan és rossz látványvilággal rendelkezik. Mindenki jobban jár, ha a Swarzi féle Barbárt választja.

Értékelés: 4/10

A szemfüles olvasók észrevehették, hogy Halloweenre beígértem egy nagy horror filmes bejegyzést, és hát ebből sajnos nem lett semmi. Kiengesztelésképp két mostanában igen felkapott darabot szeretnék most itt kivesézni, melyek persze a fent említett műfajba tartoznak. Azt pedig már most megígérem, hogy jövőre jobban oda fogok figyelni és úgy intézem majd a dolgaimat, hogy mindenképp írhassak október 31.-ig egy nagy horror filmes bejegyzést.

Az emberi százlábú

Tom Six 2009-s filmjét sok helyen a legbrutálisabb horrornak tartották megjelenése idejében. Ez a hype azért mára már leült, de még mindig sok helyen lehet olvasni, hogy ilyen, meg olyan durva. Pedig az elborult alapötlet mellett nem sok szaftos dolog van benne, de azért nézzük meg közelebbről a dolgokat.
A történet középpontjában két amerikai lány áll, akik Európában utazgatnak. Pechjükre lerobbannak Németországban, azon belül is egy sötét úton. Bár, ez még nem olyan vészes dolog, az már annál inkább, hogy segítségért egy őrült tudós házába kopogtatnak be. Az pedig jól el is kábítja őket és elkezdődik a kiabálás, futkározás meg miegymás.
Ugye, a sztori annyira nem fontos egy ilyen típusú film kapcsán, az a lényeg, hogy legyen egy minimális kis körítés és mehet is a mészárlás. De jelen esetünkben nincs mészárlás, nincs vér, emiatt pedig a forgatókönyv hiányai és butaságai felnagyítódnak. Kezdjük ott, hogy az alapfelállás már egy óriási sablon, de később is akadnak más filmben már látott és ott jobban tálalt képsorok, mint például az elbaltázott menekülős jelenet.
Azt pedig már említettem, hogy véres képsorok nem nagyon akadnak a játékidő során, ez pedig talán a film legnagyobb negatívuma. Minden durvább képsor el van takarva, ezzel mondjuk lehet az volt a rendező célja, hogy még nagyobb félelmet generáljon a nézőben. Hiszen sok esetben van úgy, hogy amit nem látunk, az félelmetesebb annál, mint ami épp a szemünk előtt van. Ez még nem baj, csak hát a tálalásra jobban oda kellett volna figyelni.

De mégis azt tudom mondani Six uraság produkciójára, hogy egyszeri szórakozásra megfelel. Miért is? Mert a fő gonosz doki karakterét egy elképesztően brutális fizimiskával megáldott fickó játszotta el, név szerint Dieter Laser. És hát maga az alapötlet se gyenge, megmozgatja az ember fantáziáját hogy, hogy nézhet ki egy emberekből összevarrt százlábú. Tehát kisebb nagyobb hiányosságai ellenére egyszer bőven fogyasztható ez.

 Az emberi százlábú 2.

Az első rész kapcsán sok erős idegzetű néző (mint mondjuk én) nyilatkozta azt, hogy ez egyáltalán nem volt brutális film. Ez pedig eljuthatott Tom Six (a rendező) fülébe, így hát elkészítette a második részt. Bár, benne van a pakliban, hogy butaságokat hordok össze, hiszen az előzmény címében benne van, hogy First Sequence, ez pedig már lehet előrevetítette azt, hogy a művészúr akar egy folytatást ”remekművéhez”.
A lényeg az, hogy a Full Sequence alcímmel ellátott folytatás nem viccel, hiszen minden, az elsőben kicenzúrázott véres, esetleg beteg képsort belenyom a néző arcába.
A sztori nem ott folytatódik, ahol abbamaradt, sőt, az egész film az előzőt csak egy filmnek tekinti. Amiért pedig egy kissé beteg fickó rajong, ez pedig odáig fajul, hogy magának is akar egy százlábút. Nem is gondolkozik sokat, azonnal elkezdi beszerezni a ”hozzávalókat” élete fő művéhez.
Mit ne mondjak, ez se egy díjnyertes történet, de legalább kerüli a sokszor látott csavarokat. Viszont az már nem ad ujjongásra okot, hogy elég lassan van vezetve. Az első egy órában konkrétan azt nézhetjük, ahogy ”főhősünk” elrabolja az embereket a szent cél érdekében. És hiába van már itt nem kevés véres képsor, egy idő után unalomba fullad a dolog. De amikor már az ember szeme becsukódna, elkezdődik a durvulás és itt már tényleg kő-kövön nem marad. Akik szerint az első epizódban nem volt elég durvulás, itt az utolsó húsz-harminc percben elégedetten dőlhetnek hátra, hiszen premier plánban történő kifogazás, nyelvkitépés, inak elvágása és egyéb finomságok fogadják majd őket a képernyőn. Sőt, még a műtétet is láthatjuk, ami persze elborultság terén kenterbe veri az elsőjét.Az már más tészta, hogy a sok gonoszságot nem egy olyan karizmatikus egyén követi el, mint az elsőben. Hiszen itteni csínytevőnktől félni, megborzongani nem lehet, csak undorodni.Azt már csak érdekességképp említeném meg, hogy az egész film fekete-fehér, emiatt pedig már alapból elég elvont és nyomasztó atmoszférája van. Ez nálam mindenképp pozitívum.Meg kell hagyni, ez tényleg nem volt piskóta. Viszont az összképen sokat ront az, hogy a cselekmény néhol üresjáratokba fut ki, így vannak részek, ahol csak nagyokat lehet ásítani. Tehát a jó kategóriát ez a darab sem éri el, de brutalitása és elvontsága azért még is megteszi egy igen kellemes és a maga nemében szórakoztató agymenésnek.

 Az emberi százlábú: 5/10

Az emberi százlábú 2.: 6/10

amerikai horror, 84 perc (2011)

Rendező(k): Henry Joost, Ariel Schulman

Szereplők: Katie Featherston, Sprague Grayden, Chloe Csengery

Már több kézi-kamerás horrornál leírtam azt, honnan is nőtte ki magát a műfaj, mik az alapkövei. Most ilyen dolgokra nem is pocsékolnám az időt, inkább azonnal belevágok a lecsó közepébe!
A Parajelenségek 3. (ez lenne a magyar cím,meg kell hagyni,nem is rossz) nem más, mint egy elképesztően átlagos ijesztgetős horror. Sablonokra épül az egész, és ezeket is minden fantázia és kreativitás nélkül használja fel. Bár, azt meg kell hagyni, volt egy-két tényleg jól megcsinált feszült jelenet, például a pokrócos lopózás, de ezek mennyisége sajnos elhanyagolható. A legtöbb félelmetesnek szánt jelenet nem áll másból, mint hogy a csendet megszakítja egy hangos csörömpölés, kiabálás. A befejezés már kifejezetten idegesítő volt, egyik főszereplőnk durván 10 percig mászkál a sötét házban, ez alatt pedig az ég világon semmi nem történik. Komolyan, moziban még nem aludtam el, de itt majdnem megtörtént. Aztán pedig jött egy újabb kiabálós, csörömpölős rész, ha ezt kihagyják az alkotók, tuti elkap az álommanó.
A történetről még nem esett szó, nem is érdemes rá sok karaktert elpazarolni. Előzményfilmről beszélünk, mely az első két részben megismert testvérpár gyermekkorába enged bepillantást, na meg lehull egy titokról a lepel, hogy a gonosz túlvilági szerzet miért is kezdi el zaklatni őket majd később.
Igazából szkript csak azért készülhetett ehhez a filmhez, hogy legyen oka annak, hogy ne csak egy kísértetes videó süljön ki az egészből, hanem egy mozifilm. Igaz, ez a műfaj legtöbb darabjára igaz, csak vannak olyan kivételek, ahol az ember megfeledkezik erről, mert szórakoztatja az, amit lát.
A legújabb paranormális tevékenységeket bemutató mozi nincs olyan gyenge, mint a második felvonás, viszont az első rész színvonalát eléri, az is egy ilyen átlagos kis produkció volt. Igazából ezt az egész trilógiát azoknak tudnám ajánlani, akik még nem láttak horrort, esetleg idegrendszerük nem elég erős, de mégis szeretnének valamit látni, ami ehhez a műfajhoz kötődik. Ők még összerezzenhetnek a becsapódó ajtóktól, a meglibbenő ágytakarótól és a kamerába ordító ronda arctól. 

10/5

Joe Johnston legújabb filmjében elhozta azt a képregényhőst, akibe talán a legtöbb amerikai hazafiasság szorult! De szerencsére a végeredmény nem lett egy tömény giccs,csakhogy még így is jóval a nézhető kategória alatt foglal helyet.

A történet a II. világháború Amerikájába repít minket, ahol rengeteg hazafias fiatalember jelentkezik katonai szolgálatra. Közöttük van Steve Rogers is, aki egy vézna, gyenge srác, kinek fizikai erejénél sokkal nagyobb a hazaszeretete. Őt válogatják be a szuperkatona-programba, ahol is egy kísérlet folyamán emberfeletti erőre tesz szert, és belőle lesz a nemzet hőse, aki felveszi a harcot a gonosz Hydra- szervezettel.

Az alkotók igazán impozáns gárdát válogattak össze a filmbe, hiszen kisebb-nagyobb szerepekben olyan nagy neveket láthatunk, mint Tommy Lee Jones, Stanley Tucci és Hugo Weaving. A főszerepben Chris Evans látható, aki nincs olyan jó színész, mint a fentebb említett kollegái, de ezt a karaktert megfelelően játszotta el. Tehát a baj nem a színészekkel van, hanem a cselekményvezetéssel és az akciókkal.
Kezdjük ott, hogy a Marvel-filmekben mostanában nagy divat az, hogy sok időt fordítanak a történetre és kevesebbet az akciókra. Ezzel nem lenne baj, viszont jelen esetünkben ez egyáltalán nem működik és hamar darabokra esik az egész. A karakterek vezetése botrányos, olyan konfliktus helyzetek alakulnak ki közöttük, melyeket szappanoperákba illenének, gondolok itt olyan dolgokra, mint amikor hősünk megcsókol egy vonzó nőt, viszont szíve választottja is szemtanúja lesz ennek, így összevesznek. 
És hát az akciók. Ezekből kevés van, de a gond ott kezdődik, hogy iszonyatosan ötlettelenek és dinamikátlanok, semmi látványos dolog nem tarkítja őket. Ez pedig egy szuperprodukciónál igen nagy hátrány.
Így hát itt van nekünk egy majd kétórás vontatott, teljesen érdektelen és a végletekig sablonos szuperhős mozi, mely ugyanabból a célból jöhetett létre, mint
a Thor: hogy a Bosszú angyalai egyik (jelen esetünkben a Kapitány) tagja kapjon egy eredettörténetet, így mikor az emberek beülnek arra, ne legyen idegen számukra ez a hős.
Csak hát, ezt jobban is meglehetett volna csinálni, az egészen látszik a kapkodás és az ötlettelenség.
Az egész filmben a legnagyobb pozitívum a zene volt, melyet Alan Silvestri komponált, írom ezt úgy, hogy még ez is durván közepesre sikerült.
Ez pedig jellemzi ezt a produkciót. Mindezek után remélem, hogy a Marvel-filmek a közeljövőben ismét magukra találnak és nem ezen az úton haladnak majd tovább.

10/3

 Kissé feledésbe merült ez a rovat, itt volt már az ideje, hogy újjáélesszem. Úgyhogy egy olyan filmet választottam ki jelen cikkem alanyául, melynek pár hét múlva az előzménye is mozikba kerül, itt kis hazánkban is, nem mellesleg pedig egy óriási klasszikus. Ez pedig nem más, mint a Dolog!

amerikai horror/sci-fi, 109 perc (1982)

Rendező: John Carpenter

Szereplők: Kurt Russel, Keith David, Wilford Brimley

A történet középpontjában egy Antarktiszon álló amerikai kutatóbázis munkásai állnak, akik egy nap megmentenek egy kutyát két őrült norvégtól. Ez viszont megpecsételi sorsukat, hiszen az állat valójában egy földönkívüli parazita, ami bármilyen formát fel tud ölteni!

John Carpenter karrierje csúcsán állt elő ezen filmjével, mely a horror műfaj egyik, még ma is fényesen ragyogó gyöngyszeme. Igen ám, de bemutatása idejében nem ért el nagy sikereket, a kritikusok túl véresnek és erőszakosnak tartották (ami igaz is), a mozikból pedig kitaszította Spielberg barátságos földönkívülije. De az idő a Mestert igazolta, filmje mind a mai napig számos horrorrajongó kedvence. Az viszont kissé ironikus, hogy a projekt sikertelensége is közrejátszott abban, hogy Carpenter lecsúszott a trash-kategória azon részébe, mely már egyáltalán nem szórakoztató.
De most már térjünk rá a filmre. A helyszín rendkívül hangulatos, már ez megadja az alaphangulatot. A díszletek kimerítik a tökéletes fogalmát, a sötét folyosók csak úgy árasztják magukból a feszültséget, a pazar operatőri munkának köszönhetően pedig sosem tudhatjuk, melyik szegletből tör ránk és a karakterekre egy félelmetes kreatúra.
És ha már karakterek! Mindegyikük nagyszerűen van megírva és igazán jó színészek is keltik őket életre. A másik meg az, hogy megvan közöttük a feszültség, hiszen nem tudják kibe költözött bele a lény. És persze mi nézők sem tudjuk ezt, csak tippelhetünk. Tehát nem egy kiszámítható darabról beszélünk, az egyszer biztos!
Maga a DOLOG igazán brutális kinézettel bír, még mai szemmel nézve is hiteles, egyáltalán nem látszik meg rajta, hogy kezdő maszkmesterek munkája. A véres jelenetek is ütősek, általában akkor kapjuk őket, amikor nem számítunk rájuk, ez pedig igen nagy pozitívum.
A zenéért Ennio Morricone volt a felelős, akit itteni munkája miatt  egy Arany-Málna jelölést kapott. igaz-ami igaz, amit itt lerakott az asztalra, az nem tükrözi vissza stílusát, de mégis igazán hangulatos és fülbemászó dallamok csendülnek fel muzsikájában, melyet az ember nem fog egyhamar elfelejteni!

Ez a film megérdemel minden dicséretet, ilyennek kell lennie egy profi horrornak. Félelmetes, véres, feszült és elképesztően hangulatos, tehát minden megvan benne, amit megkövetel a műfaj. Kötelező darab!

10/10

amerikai akció/kaland, 132 perc (2011)

Rendező: Matthew Vaughn

Szereplők: Michael Fassbender, James McAvoy, Kevin Bacon

Előzményfilmeket készíteni nagy divat mostanában, szerencsére nagy részük jól is sikerül. Sajnos Matthew Vaughn új rendezése, nem tartozik közéjük, az X-men-Az elsők elég középszerűre sikeredett. Lehet keresni a válaszokat arra, hogy miért is (talán a rohamtempóban való forgatás miatt lett a végeredmény olyan-amilyen) de a lényeg, hogy ez már ilyen lett.

A történet sok lőport tartogatott magában, hiszen rengeteg dolgot ki lehetett volna hozni mondjuk Eric és Charles kapcsolatából vagy magából az X-men megalakulásából, kár hogy az ilyen és ehhez hasonló ziccereket sorba hagyja ki a film. Pedig a cselekmény a 60-s években játszódik, ami már alapból hangulatos lenne, aztán itt van még a hidegháborús feszültség is, de minden annyira középszerűen, unottan és stílustalanul van bemutatva, hogy az már fáj! A karakterek is elnagyoltak, semmi feszültség nincs köztük. És akkor erre lehetne azt írni, hogy egy látványfilmbe ugyan minek is! De kérem, az első három X-men film pont ezért volt igényes, mert nem papírmasé figurák rohangáltak bennük, hanem olyanok, akikkel könnyen azonosulni tudott az ember. Itt ilyenek egyáltalán nincsenek. Pedig főszerepben két igazán tehetséges fiatalember látható, név szerint Michael Fassbender és James McAvoy, de nem is igazán tudtak kibontakozni, mivel nem is nagyon volt miből. Aztán feltűnik még a színen Kevin Bacon, Rose Byrne és Oliver Platt, róluk is ugyanaz mondható el, mint a két főszereplőről.
De gondolhatnánk, ha a történet és a karakterek, olyanok, amilyenek, legalább a látvány elfogadható lesz, de még ebben is van bőven kivetnivaló. Pedig nem kevés zöld hasúból lett ez az egész elkészítve. A CGI effektek minősége elég hullámzó, néha kapunk pár szép robbanást, hol pedig vérlázítóan gyenge, például Emma Frost gyémánt teste. 
A zene az, amibe nem nagyon tudok belekötni, Henry Jackman kitett magáért. Pörgős dallamok váltják egymást, melyek nem csak fülbemászóak, de igazán hangulatosak és stílusosak is. Kár, hogy ez a két dolog már magáról a filmről nem mondható el.
 

Lehetett volna jó film Az elsők, csak egy működőképes forgatókönyv kellett volna hozzá, hiszen a stáb szépen összeállt. És akkor még a rengeteg logikai buktatót még nem is említettem, melyek szembe mennek az eddigi X-men filmek világával. Azért ez se kis negatívum.
Mindent összevetve nehezen rá lehet fogni erre, hogy átlagos, hiszen a színészek dobnak valamelyest az összképen, ahogy a zene is. Csak hát nagyon elszomorító az, hogy egy ilyen izgalmas alapanyagból ilyen kétes minőségű filmet hoztak ki. Na, talán majd a folytatás feledteti ennek a hibáit, legalábbis bízom ebben.

10/5

 amerikai akció, 93 perc (2011)

Rendező: Simon West

Szereplők: Jason Statham, Ben Foster, Donald Sutherland

Jason Statham és az akció műfaj. Évekkel ezelőtt ez a név és műfaj teljesen mást jelentett, mint most. Sajnos, a kopasz hős minden szerződést aláír, amit az orra alá nyomnak így nem is véletlen, hogy számtalan gyenge filmben tűnik fel, sikere meg ezeknek ugye nem nagyon van. 
Gondolom, most mindenkire rá hoztam a frászt, de nem kell megijedni, a Mestergyilkos egy egész vállalható produkció. Egy nagy gond van vele, hogy már fájóan átlagos.

Arthur Bishop választott szakmájának legjobbja, ez pedig a gyilkolás. Miután el teszi láb alól mentorát (ez is csak egy újabb megbízás számára) új fába vágja fejszéjét, el kezdi kiképezni annak a fiát, ez pedig nem kis kockázatot jelent.
 

Igen, a sztori ezerszer látott panelekre épül, nem mellékesen pedig egy Charles Bronson film remakje. Tehát újdonságokat, fordulatokat és bravúrokat nem szabad tőle várni. Viszont akciókat, kemény fickókat és tökös beszólásokat igen, az a baj, hogy ezekkel is elég szűkmarkúan bánik. Az első 40 percben a történet áll a középpontban és a karakterek, csak hát ezeket kellett volna a háttérbe szorítani. Igen ám, de az utolsó húsz perc meg szinte tömény akció és mikor az ember azt hinné, hogy elkezdődik végre a film, jön a stáblista. De legalább látványosak lettek az akció jelenetek: pörgősek, véresek és igen jól fényképezettek.
A zenével különösebb gond nincs, Mark Isham kellemes muzsikát írt a filmhez, melyben nincsenek eredeti dallamok, de legalább fülbemászó és pörgős. Kár, hogy az utóbbi nem jellemző magára a filmre.
A színészek játékára nem érdemes sok karaktert elpazarolni, mindannyiuk játéka átlagos. Statham csúnyán néz, ahogy Foster is (ő amúgy tehetséges srác), Sutherland meg el van a maga pár percében. De nem is ez a legnagyobb baj. Hanem az, hogy a két főszereplő között nincs meg a feszültség, ez pedig sokat ront az amúgy is közepes filmen.
Simon West sosem volt a kedvenc rendezőm, ezzel a munkájával is csak azt bizonyította, hogy egy átlagos iparosmunkás, de annak is elég gyenge. Egyszer nézhető bugyutaság a Mestergyilkos, de egy kis odafigyeléssel sokkal jobb is lehetett volna. Bár, legalább a befejezés erősre sikeredett, ez sokat dob az összképen.

10/5